A rendőrség ajtaján együtt léptünk be egy pincebogárral. Ő határozottan jobban illett vizuálisan a környezetbe, - majdnem mimikri - mégis inkább tőlem kérdezte meg a recepciós fegyveres őr feliratú srác, hogy mi járatban vagyok. Néztem egy darabig a karjait, amik csak kicsit voltak vaskosabbak egy bicaj-bowdennél, és elképzeltem, ahogy megpróbál mellső középtartásban tartani egy pisztolyt és közben olyan spongyabobos kétségbeeséssel izzad mellé, de aztán nagyon kedvesen elmondtam, hogy szeretnék tanúként kihallgatódni a saját, külön bejáratú nyomozómnál. Mert nekem olyan is van. Hozzánk már mindenkinek van külön bejárata, a betörőnek is. Sőt mi több, most gondolkodom, a pincebogárnak is. A pálcikaemberke nagyon sajnálta, de a nyomozó forró nyomon  (mi máson) elszelelt a városba. Nade melyikbe kérem? Közeli? Távoli? Murmanszk? Vagy Tokajhegyalja? Azt nem lehet megmondani. Hát mit mondjak, én is nagyon sajnáltam. Ennek ellenére megszavaztam a várakozásnak egy húsz percet azt is csak azért, hogy a hely szellemét magamévá tudjam tenni. Mert az nem volt mindennapi. Tudtam én, hogy nem a Teve utcai székházba kaptam meghívást, ami biztos ott is csillog ahol nem is kéne, de ezután az élmény után bennem egyértelműen eldőlt, hogy a szocreál tényleg csak Moszkvában lenyűgöző, vagy legalábbis egy Pest megyei kapitányságon kevésbé. Minden botránybarna és hajszolt egér-szürke színű volt.  Lehuppantam egy korosodó sorstársam mellé, aki úgy döntött hagy némi DNS mintát szabad garázdaságra, és vadul tépkedett a tenyeréről egy elhalt szaruréteget. Micsoda különbség van DNS és DNS között, te jó ég. Egyáltalán nem mindegy, hogy bőrkeményedés vagy frissen mosott, göndör, szőke hajszál, hogy mást ne mondjak. Nem akarom elképzelni, hogy mi lehet a szájnyálkahártyáján, ha ez van a tenyerén. Én úgy döntöttem, hogy az összes körülményeket figyelembe véve maximum egy hajszálamat vagyok hajlandó itt hagyni.

A kiszabott húsz percemet valóban megfigyeléssel töltöttem. Mindenkinek adtam nevet is, unalmas egy húsz perc volt. Többször elmenetelt előttem Sziporka, aki folyamatosan viccekkel szórakoztatta a kollektívát. Hahaházott nagy hangon, mindenáron, magabiztosan. Tupírfésű, kontyos, piroskörmű, szemüvegtartóláncos, az a típus akire ha ránézel,  úgy érzed, hogy tényleg minden vizet felszívott a begyébe, és alvás közben nem forog viszont kopogós cipőben fekszik le. Őt egész közelről láttam, ő befolyásolta éppen a sorstárs életét mellettem, minden mondatát úgy vágta el ostorral, hogy az csak pislogott, mint egy pocok a liszteszsákban, de mindenre ám, hogy érti, pedig szemmel is látható volt, hogy dehogy.  Aztán volt Kisgömböc őrmester, a bilicses fajtából, itt-ott elszorítva, mint egy rosszul, és véletlen terepszínű gatyába töltött hurka. Ő kifejezetten gondterheltnek tűnt, ahogy ki-be fluktuált a rácsokon, mintha legalábbis Marilyn Manson felett kellett volna diszponálnia.  A recin unatkozót nem túl stílusosan Bowdenkezű Edwardnak szólítottam magamban, ő, úgy tűnt egy egyszerű balra nézéstől is elfárad és összeesik. Határozottan  olyan érzésem volt, hogy hagytak vele egy gyenge pontot a védelmi páncélon.  Mr. Forró Nyom nem akart sehogysem megérkezni, ezért Edwardnak felajánlottam, hogy meghagynám a telefonszámom, nyugodtan hívjanak, ha esetleg kihűlt a nyom, vagy tartóztassanak le, csak történjen már valami. Nagyon erőtlen volt a próbálkozás, hogy maradásra bírjon. Vissza is éltem vele. Kocsiba be, haza. Három – még egyszer mondom, három – óra múlva, fél6kor csörgött a telefonom. Mr. Forró Nyom lobogott a túlvégén:

-Dóra én itt várom magát!

-Én meg itt magát.

-Mondta a kollégám (Edward gondolom)hogy itt járt!

-A megbeszélt időben. Mivel megbeszéltük...

-Itt ültem az irodában és magát vártam. A kollégám öszekevert a egy másik kollégával (talán ikrek?) s most hol van?-ezt a kérdést úgy éreztem, hogy nem kell megválaszolnom, hiszenhát az ő engedélye nélkül a Holdon is lehetek akár és még nem jutottam túl azon a tényen, hogy Magyar Királyi Rendőrök összekeverik egymást, mi lehet egy éles bevetésen?

Tíz perc múlva?-kérdeztem.

-Tíz perc???-kérdezte.

-Tíz perc múlva ott tudok lenni.

-Ésööööööööö....Holnap kettőkor esetleg? (Fárasztó is volt a nyom, nemcsak forró..)

-Lehetne mégis inkább a mai napon? Egész nap rajzoltam!

-A holnap nem jó?

-Nem Uram, én IS dolgozom.

-Hát jó...jöjjön! De tíz perc!- ezzel én fenyegettelek az előbb, gondoltam, de végül csak annyit mondtam, hogy ott leszek. Hát megveszett? Hány nap szabadságot vegyek ki egy tanúvallomás kedvéért? Ezzel a betöréssel eddig nekem van a legtöbb dolgom.  Visszaautókáztam hát a Edwardhoz, rendesen aggódtam, hogy jár-e még hálni belé a lélek, vagy kitámasztották már egy fogassal a karjait. A REM fázisban volt, de erőt vett magán és bejelentett Mr. Forró Nyomhoz, aki utasította, hogy kísérje fel a hölgyet. Mégiscsak jobban hangzik, mint a sértett nem? Egy sértett hölgynél pedig aztán végképp. Bár már magam sem tudom mi vagyok valójában, mióta a Jegyzőkönyvben aláírtam, hogy nem vagyok a sértettel rokoni viszonyban. Ami igaz, az igaz: nem vagyok a saját rokonom, és valóban meghatározhatatlan, hogy magammal milyen viszonyban vagyok, de azért mégiscsak hülyén hangzik nem? És akkor Edward bekísért a szobába...

Megint nyitva az ajtó. Ezt egyszerűen nem hiszem el, hazajár az istenadta.  Mondta nekem az NCIS-szakasz, hogy a pititolvaj-kaszt után érkezik a váltás, aki majd rárepül az elektronikára, hittem is, nem is. Ebből is látszik, sokkal jobb hinni. Tessék. Itt matat. Szórja a DNS-t (ihhhjaj), hagyja a szagmintát. Mit mondok most Munkácsy főtörzsőrmesternek szerda délután félháromkor? Hogy én vagyok forró nyomon, de neki legalább igaza volt? Hát nekem ma még lopott ékszereket kell rajzolnom, állatira viszi az időmet a rablópandúrosdi. Hallom ahogy pakol. Beszarás. Pofátlanság. Mi a bánat van ilyenkor? Annyi filmet láttam, de mind közhelyes véget ér. A tettenérő arcul csapódik, vagy rosszabb esetben… hagyjuk is mert ma még nekem rajzolnom kell. Vagy…kitolatok és tárcsázom a főtörzsőrmestert, rettenthetetlen elsuttogom, hogy ugorjon be a Dacia terepjáróba? Mértem, utoljára 6 perc alatt értek ki, hát ez itt addig meg is vacsorázik. Tanakodok egy sort, zubognak a lehetőségek, de mind hálivud. Elemi ösztönös, jégvágós? Kungfupandás-Lindás-csujogatós? Holtodiglanos, látszólag tök normális, de lelkileg kissé borzolt, ártatlan arcú háziasszonyos? Áhh nem jó. Jovialitásban sosem voltam erős. Ha gép lennék, akkor úthenger (áramvonalas persze), ha növény, akkor Vénusz légycsapója, ha szárnyas, akkor harci kakas. Akarom mondai tyúk. Különben is - más tészta ugyan -de cseszi a csőröm, hogy a viadalra csak kakasok nevezhetnek. Elegem van ebből a látszat-patriarchalitásból. Minden torokgyulladásnál bebizonyosodik, hogy az esetek egy jelentős részében nem számít a musculus expander. Mondom ezt anélkül, hogy kirekesztő akarnék lenni, bár a népesedési viszonyok alapján nőként kisebbségnek számítok, de kell is az a néhány százaléknyi többlet, mert egy csomó olyan betegség van, ami csak a férfiakra nézve halálos, és  csak ideiglenesen. A jelen helyzet az eseteknek az a része viszont, amiben igenis számít az izomerő. Nincs az a férfiember aki ne hajlítana derékszögbe, vagy tovább is,  ha akarna. Persze csak ha nem számol a rafinával, mert az nagy ellenfele ám az izomzatnak. Óvatosan, a falnak feszített háttal bepillantok a szobába. Átlagos méretű kabátot látok veszett melóban. Jó, tehát nem egy Shrekkel van dolgom. Az még tudna csavarni a történeten picit, ha zsebben vinné el a 122 cm-es képátlót. Pont a hosszabbító és a Duplo doboz között a szerencsétlen. Az egyik oldalról Lázi szelleme átkozza a másikról meg majd az enyém. Talán rövidre kéne zárnom a dolgokat szó szerint. Mi lenne ha mindjárt a kapacitások rövidre zárásával kezdeném. Nekem ilyenekre már úgy sincs túl sok. Mármint kapacitásom. Most tényleg nézzek utána a gugliban? Mondom én, semmirevaló férfinépség.  Akár át is ívelhetnék. Reggel teregettem, a levegő páratartalma simán csúcshatást  is eredményezhetne, 2 ütemben 14 kilónyi vizes cuccot szórtam ki. Az bizony több liter légnemű folyadék, a páratartalom a Széchenyi fürdő öltözőjével vetekszik, nem is értem a kabátot. Jézusom…soros vagy párhuzamos? Mittudom én, gondolom a párhuzamosban megoszlik a csomópont után az áramerősség. Bár ha nem akarok az ékszerek helyett emberalakot is rajzolgatni a parkettán, akkor lehet, hogy mégiscsak ezzel járnék jobban. Csak egy kis szívmasszázsnyi áramocska.  Milyen szép antré lenne a rendőrkapitányságon, ha a vállamra vetett elkövetővel besétálnék, te úristen, de szép. Csupa maszkulin ünnepség, lovaggá ütés, díszpolgárság, érdemérem, ajándék  örökéletű polgárőrtagság, lovas persze, sarkantyúval, tüzijátékkal, Áder János bajszának megpödrése, ilyesmi. Na tehát, soros vagy párhuzamos. Nem tudom én, de víz mindenképp kelleni fog. Egyik oldalamon a nappali, másikon a fürdőszoba.  Ez még mindig pakol, a pofám leszakad tőle komolyan. Igazából utólag azt is hazudhatnám, hogy nem is  szerencsés vagyok, hanem előrelátó. Mindenki tartson otthon lufibombát. Én nem akartam megvenni a boltban, csak rákényszerített a növekedni látszó hisztifaktor. Minden este beúszom a fürdőbe miatta, a hideg kiráz tőle. Most viszont ott vigyorog egyetlen darab, szép kerek, rózsaszín, csőre töltve a kád szélén, biztos besokallt a kinder szekció a jóból és a fürdővízivásból, így maradhatott életben. Hogy ma hősi halált halhasson. Akarhat-e ettől többet egy lufibomba? Sikeres projektzárás esetén a maradványait - in memoriam - magammal viszem majd a bajuszpödrésre.  A biztonság kedvéért beütöm a 112-őt és rajta hagyom a hüvelykujjam.

A kis fürdőszoba előnye, amellett, hogy seperc kipuccolni, hogy egy lépéssel lehet a kádig eljutni. Veszélyes ugyan, mert a célszemély háttal pepecsel, hogy mit csinál, azt én meg nem mondom. Gyereklány koromban kidobó-királynő voltam. Gumilabda testalkatom az enyészeté ugyan, de célozni még mindig úgy tudok, akár egy hobbymesterlövész. Kíméletlenül teszem a célkeresztbe a vadat. Nem nevezhetem másképp. Egy éjszakai állat, aki visszatér a zsákmányból fogyasztani. Látom innen is, hogy a hosszabbító billenő kapcsolója biztonságos ON állásban, meleg, piros fénnyel világít, ez kifejezetten magabiztossá, már-már nagyképűvé tesz. A dobás pillanatában koncentrálnom kell, hogy ne vihogjak fel eufórikusan. Lassított felvételen figyelem a röppályát, a becsapódás előtt cirka egy méterrel már tudom, hogy kérlelhetetlenül pontosat dobtam.  És beugrik a hatodikos fizika is. A fazonon gumitalpú cipő, a bomba célbaér. Semmi átívelés. Már biztos, hogy nem rajzolok. Tüzijáték viszont van. Kicsike ugyan, de a meglepetés erőt ad neki. A fazon felugrik, felém fordul, rettenetesen meglepődött fejet vág. A fülemen a telefon, kicseng. Ha most megint a boldog névnapot kívánó diszpécser veszi fel, mint az előző alkalommal, akkor barátként fogom üdvözölni. A vad eltép mellettem. Kiűzetett a paradicsomból. Hát már sosem pödörhetem meg Áder János bajuszát. Pedig mindent, de minden megtettem érte. 

Nagy szerencséje, hogy sértetlenül megúszta a találkozásunkat. Szeretném ha tudná ezt, de kérem, legközelebb ne hozzon ilyen helyzetbe.  Tehát inkább a későbbiekben is tegyen úgy, ahogy pénteken. Lépjen le időben, ha látja, hogy nyílik a kapubeálló ajtaja és begurulok a kocsimmal. (Tényleg, a kocsi pótkulcsát kérem, hogy hagyja a lépcsőn vagy dobja be a postaládába, ne vesződjön azzal, hogy megvár). Igazából köszönettel tartozom. A személyiségfejlődésem egy újabb mérföldkövéhez érkeztem Ön/Önök által. Sosem hittem volna ugyanis, hogy egy Nikita veszett el bennem. Tudja, amikor felmerült bennem a gyanú a mérsékelten feldúlt lakásomat látva, hogy járt itt valaki, és megfogalmazódott bennem, hogy akár még itt is lehet, elindultam a konyhába, hogy elővegyem a lehető legnagyobb kést.  (Kérem ezt ne is vigye el a későbbiekben, hogy mindig kéznél legyen, amikor szükségem van rá), amivel amúgy szép vékony szeleteket szoktam vágni a disznólapockából. Pontosan tudtam, hogy fel fogok menni az emeletre. Tényleg csak a félelem miatt volt, meg kell értenie, hogy furcsa érzése támad az embernek arra a gondolatra, hogy egy vadidegennel találkozhat a budoárjában. Nem tudom megmondani, hogy mi történt volna, ha találkozunk az emeleten. De kár is ezt boncolgatni, az emberi reakciók krízishelyzetben a szivárvány színeinek összes spektrumát képesek lennének lefedni, és én amúgy is kicsit kiszámíthatatlan, mondhatni szeszélyes vagyok, mások is mondták már, olyanok, akikkel átlagos életkörülmények között találkoztam, nem úgy, hogy a bugyisfiókomban turkáltak. Ez különben amúgy illetlenség, hát magát az anyukája nem tanította meg arra, hogy mi az az intim szféra??? Ejnye-bejnye.

Értse meg, nekem gyerekeim vannak, akiket fel kell nevelnem. Ezért, mindenki nyugalma érdekében arra kérem, hogy inkább maradjon a továbbiakban távol. Nyilván Önnek is van családja, szerető apa, aki mindent meg akar adni a szeretteinek, higgye el, ha valaki, hát én tényleg megértem. Ezen kívül tartozom egy vallomással. A gyerekeim, és közülük is a legkisebb és egyben a leggonoszabb emberem Lázár, egy egész hétvégét töltött azzal, hogy hogyan likvidálja Önt és a cimboráit. Különben kedves kisfiú, ne aggódjon, csak nem szabad felmérgelni…

• nincs az a Duplo kocka, ami ne járt volna az Ön koponyája környékén (bukósisak!!!!!!)
• nincs az a Bionicle robot, ami le lézerezte volna ki a szemeit (hegesztőszemüveg!!!!)
• nincs az a  csírátlanított alvópelenka, ami ne tekeredett volna különböző testrészeire, szorosan, nagyon szorosan…

A kis egyszemélyes pszicho drámáját én karba tett kézzel néztem végig, mert hát annyira aranyos volt, nem akartam megzavarni abbéli tevékenységében, ahogy válogatott módszerekkel hatástalanítja Önt. És hát persze az egész csak egy mese. A gyermeki fantázia határtalan, de ezt nyilván jól tudja. Hiszen a magáé is az. Máskülönben hogyan lenne lehetséges, hogy kommandósat játszik más lakásában.

Szóval emiatt utólag is elnézést kérek, de nyugodjon meg, akinek életében halálhírét keltik az állítólag sokáig fog élni. Csak az nem mindegy, hogy hol. Abban reménykedem, hogy a nyomozóhatóság segít Önnek egy korrekt, fűtött cellát biztosítani. Az órát, amit – többek között és nyilván játékból – eltulajdonított tőlem mindenképpen csempésztesse be egy vekni kenyér kikapart belsejében. Ugyan picit nőies, ez lehet, hogy majd némi gondot okoz és esetleg magyarázkodásra kényszeríti, de legalább tisztában lesz a idő múlásával. Gyorsan el fog telni, talán túl gyorsan is. Ráadásul nagyon változatos szórakozási lehetőségek vehetőek igénybe, az ipar és képzőművészeti szakkörök keretein belül remekbe szabott köcsögöket lehet készíteni agyagból, az akvarellek segítenek majd a vizuális kultúra kiszélesítésében,  a könyvtár és a fitness terem elég jól felszerelt, életreszóló barátságok kötődnek, tehát a mentális és testi egészsége érdekeit minden tekintetben szem előtt tartó lehetőségek állnak a rendelkezésére. Őszintén remélem, hogy jól fogja magát érezni.

Még annyit, hogy az ajtót a kelleténél egy picikét jobban tönkretette a játék hevében, ezért egy hangyányit zabos vagyok. Télvíz idején igazán lehetett volna Önben ennyi emberség, hogy ha már összejárkálja sáros lábbal a szőnyegeket, beengedi a macskát és kincskeresőset játszik, akkor legalább óvatosabban bánik a feszítővassal. Utólag a zárkirály humorosan professzionálisnak nevezte a munkáját. Ez hízelgő nem? Mindenesetre a későbbiekben ezzel mindenképpen óvatosabban bánjék. Ha másért nem akkor azért, mert ha lúd, legyen kövér alapon, csakis a játék kedvéért - egy jó bújócskában-fogócskában miért ne lennék benne - beszereztem egy baseball ütőt. Nagyon szép, kifejezetten formatervezett, áramvonalas kis darab, és ha már mese, akkor jusson eszébe a népmesék közül az, amelyikben a telhetetlen gazda rátenyerel a szegény ember terülj-terülj vásznára, és aranyszőrű bárányára. Ugye milyen pajkos kis történet? Na annak az a vége, hogy a botocska táncol. 

Maradok tisztelettel,

Egy jóakaró

Ha meg akarod tudni, hogy ki vagy valójában, meg kell találnod a fűszerészt. Nem mondhatok el többet róla, csak a foglalkozását, de az egészen biztos, hogy senki más nem fog tudni segíteni. Nem kell a szemed, hogy lásd, nem kell a kezed, hogy érezd őt. Ezek olyan érzékszervek, amik torzítják a valóságot, jelmezbe öltöztetik a környezetet, amiben – mindannyian úgy hisszük - biztonságosan mozgunk. Bár én akkor, amikor rátaláltam, már tudtam, hogy  látni-érezni-tudni nem általuk vagy velük fogok. A képzeletem fog segíteni és még valami. Nem véletlen találtam meg a Csillagkertet sem. Ez egy egyszerű ok-okozati összefüggés.

Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztam, megkeresem az emlékeimet. Bonyolult és mások számára talán nevetséges történet, hogy miért kényszerültem erre a lépésre. Talán elég belőle annyit elmondanom, hogy egy fura, álmokkal átszőtt éjszaka reggelén, az eszmélésnek abban a pillanatában, amikor még csak a test ébred, csukott szemmel feküdtem a súlytalan létezésben, a langymeleg pézsmaillatban, tudjátok abban, ami szinte hozzád simul, kézenfogva, finoman ránt magával, suttogja, hogy inkább aludj vissza, hazudja, hogy tovább álmodhatsz.Tavaszi reggel volt. Az összes függönyrésen átpréselte magát a napfény és a résnyire nyitott ablakon beszűrődött az ereszcsatornán megpendített madártánc hangja. Boldognak kellett volna lennem. De én csak feküdtem és valami fura szomorúság lépkedett keresztül-kasul rajtam. Ahogy ébredezett a tudatom, úgy jöttem rá, hogy miért. Furcsa érzés volt, és úgy éreztem, hogy egyszerűen csak megfordulok és megkeresem az okát. Visszatekerem a szalagot. Felveszem a feszültség láthatatlan fonalát és elindulok visszafelé az álmomba, hogy rájöjjek mi zavar. Lassan és bizonytalanul repkedtem, úgy rugaszkodtam el egy-egy gondolatsziromról, mint egy pillangó. Nem tudom mennyi időbe tellett, nekem rettentő hosszúnak tűnt, mintha évekig tartott volna, de az idő olyan megfoghatatlan dolog. Csak azt tudtam, éreztem, hogy már közel van. Aztán megtaláltam őt. Valakit akiről éreztem, hogy ismerem, azt is tudtam, hogy szeretem, erősen, mélyen szeretem, de nem láttam az arcát. Utána már csak az eszméletre emlékszem. Arra, hogy nyitott szemmel fekszem, a hátamon, hallom a tavaszt, hallom a madarak táncát.

 (Lehet, hogy most hibát követek el, és nagyon megkönnyítem a dolgotokat, de el kell mondanom hogy ez csak akkor fordulhat elő, ha elveszítitek az emlékeiteket. És mostmár azt is, hogy mindenkinek lehetősége van megtalálni. Én magam kerestem a megoldást. Tudtam, hogy ami a gondolataimban megszületik az örökre megteremtődött, annak ereje van, és az elegendő iránymutató lesz. Tudtam, hogy meg fogom őket találni. Elveszett emlékeim megvannak valahol, csak arra várnak, hogy rájuk leljek.)

Hogy miért akartam megtalálni? Mert attól féltem, hogy az emlékeim nélkül nem leszek többé ugyanaz az ember. Mert tudtam, hogy hol villódzó, hol homályos, hol hamuvá hűlt emlékképeim között vannak elveszíthetetlenek, főképpen amik emberekhez kapcsolódnak. Olyan emberekhez, akiknek a puszta létezése jelenti az identitásom alapját, hozzájuk viszonyítok, még akkor is ha ők már nincsenek. Ez adta az idők során értelmemet, ez formálta a lényemet, a tudatomat. Cserébe én halhatatlanná tehetem vele azokat, akikre emlékezem. Ennyivel tartozom nekik. Mert egyszer valóságosak voltak. Ha nem akarnám megtalálni őket magamban, azt jelentené, hogy ők nem léteztek soha. És azt, hogy akkor én sem vagyok. Vagy legalábbis örökre megváltozom. Nem akartam megváltozni.  Tudtam, hogy nem adhatom a képzeletem kezébe sem a dolgokat. A képzelet csalfa dolog. Képes a hazugságra is és az eltüntetésre is. Nem színezheti újra őket kénye-kedve szerint, nem rajzolhat arcot senkinek. A képzelet olyan, mint egy varázsló. Képes rá, hogy a szemedbe kacagva megvicceljen és karikatúrát készítsen a valóság helyett. A képzelet csak egy eszköz, amivel előhívhatom az emlékeimet. És én kész voltam felhasználni ezt az eszközt.

A napok teltek, a szemem látott, a fülem hallott, a kezem érzett a természeti világban, de semmi sem történt a lelkemben, pedig szélesre tártam. Ezért csak vártam és vártam. Nem voltam türelmetlen mert tudtam, hogy ez így van rendjén.

Egy álmatag, magányos sétám alkalmával történt. A helyet sajnos nem árulhatom el. Az utatok úgyis odavezet majd, ha szükség lesz rá.A fényképezőgép súlyosan lógott a nyakamban. Meg-megálltam, hogy  az objektíven keresztül szemügyre vegyem ezt  a csodálatos helyet. Kis gázlókon lépkedtem át, járatlan utakon, háborítatlan, lüktető, titokzatos növényölelésben. Pattanó rügyeket, igazgyönggyel díszített, harmatcseppes pókhálókat, peckesen pöffeszkedő madarakat kerestem. Zsongott az élet bármerre néztem. Összetéveszthetetlen természet-illat lengett körülöttem, súlyos, termékeny. Mindennek volt egy kis hangja, egyáltalán nem volt csend. Pattant, surrant, zizzent, roppant mindenhol valami. Vidáman. Nagyon vidáman. Boldog voltam attól, hogy hallom.

Ahogy átléptem egy mohos fatörzsön, észrevettem valamit a földön. Lehajoltam érte. Egy ázott, összehajtogatott, sáros papírdarab volt. Kihajtogattam. Ki ne tenné? Egyetlen szó volt ráírva:

Csillagkert

Mintha még fogott volna a tinta, amikor valaki beletörölt véletlenül. Leültem a fatörzsre, és körülnéztem. Ízlelgettem a szót. Furcsa volt egy ilyen elhagyatott helyen az emberi jelenlétnek ez a formája. Itt nem érhet össze a világ, ennek a papírlapnak semmi keresnivalója az érintetlenben. A föld puha volt, tavaszi, duzzadt, vizes föld. Minden lábnyomom meglátszott. Valaki járt volna itt előttem? Kieshetett a zsebéből? Nyomát sem láttam előttem erre járónak. És egyáltalán hogy került erre a papírra ez a szó? Ki írhatta oda? Úgy éreztem felesleges volt felírni, ez olyan szó amit nem lehet elfelejteni. Csillagkert? Csillagkert…Mostmár tudom, hogy miért nevezik így azt a helyet. Mert nem lehet akármikor rátalálni és meglátni. Bizonyos emberek bizonyos pillanatban találnak oda, mások számára láthatatlan, mint a csillag ami csak éjszaka fénylik, akkor látni csak, vagy lehullik és akkor mintha nem is lett volna. Akkor még nem tudtam. Csak ízlelgettem a szót, és közben azt éreztem, hogy valamiért ez a szutykos papírfecni ide tartozik, és azt is, hogy nem vihetem magammal. Gondosan összehajtottam. Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy csak úgy dobjam el, vagy tegyem pontosan ugyanoda ahol találtam. Aztán az utóbbit választottam. De mintha valami megváltozott volna. Úticélom, hogy tulajdonképpen fényképezni jöttem, hirtelen értelmetlennek tetszett ezután az élmény után. Azt sem tudtam, hogy merre induljak tovább, pedig előtte gondolkodás nélkül hozott ide az utam. Mintha csend ült volna mindenre. Nem éreztem az illatot sem. Az élet ugyanúgy lüktetett tovább, de nem volt hangja és illata.

És akkor rájöttem. A képzelet. Hát az majd életre kelti a hangokat. Koncentrálni kezdtem a körülöttem lévő dolgokra. Néztem a zsongást és elképzeltem a hangokat: a pattanást, a surranást, a zizzenést, a roppanást. Először csak halkan, külön-külön hallottam meg őket. Aztán kicsit zavarosnak hangzott az egész, egyáltalán nem volt benne az a eleve elrendelt tökéletesség, amire csak a természet képes. Úgy rakosgattam egymásra őket mint egy zeneszerző a különböző hangszerek hangjait. Szépen lassan elkezdtek felcsendülni a különálló hangok párhuzamosan is. Lassan harmónia és újra rend lett bennük. Nagyon elégedett voltam. És akkor megéreztem az illatot. De nem azt amit korábban. Nem azt az émelyítő, súlyos, avarpárás, rothadásból és ébredésből egyaránt fakadó természetillatot, hanem egyetlen egyet. Olyan élesen, hogy szinte fullasztó volt. Behúnytam a szemem. A mosoly valahonnan belülről érkezett. Óriási levegőket vettem az orromon. Nem akartam abbahagyni. Jellegzetes illat volt. Tudtam, hogy minek az illata. Azonnal tudtam. A kaporvirágé. És hirtelen kirajzolódott az arc is. Nem árulom el, hogy ki volt. Mert nem fontos. Csak az számít, hogy általa a legfontosan női archetípusomat kaptam vissza.

Amikor újra kinyitottam a szemem, a földön heverő papírra esett a pillantásom, ott volt ahova visszatettem, de még egyszer látni akartam mi van ráírva. Felvettem, kinyitottam. Egy üzenet volt rajta:

 “Az illat az emlékek fűszere. Anékül tudatosul, hogy észrevennéd és anélkül késztet emlékezésre, hogy bármit tehetnél. Ne feledd, illata mindennek van. Az időnek is, éppúgy, mint a virágnak.

A fűszerész”

...un homme.

Én határozottan nem vagyok Charlie. Továbbra is Dorka vagyok. Laikus ráadásul. Nem mintha nem érezném a súlyát a mészárlásnak, hanem mert komoly anomáliának tartom, hogy ebben az országban, illetve a mélyen liberális Európában már szinte csak Rikárdók és Charlie-k élnek. Egyszerre csak mindenki másnak vallja magát mint aki, csak pusztán empátiára hivatkozva.

Azon túl, hogy mindez számomra nem az beleérző képességet, hanem a csordaszellemet hangsúlyozza, az is elgondolkodtató, hogy vajon maradhatok-e önálló véleményt formáló és találok-e ehhez gondolkodó kollektívát. Elvárható-e a modern embertől, hogy amikor valamiről véleményt formál, akkor túllásson (vagy legalább megpróbálja) a materiális horizonton ezzel elősegítve saját maga számára a minden dolgok mögött húzódó ok-okozati összefüggések megértését. Ez talán így a 21. században szinte kötelező lenne, de legalább elvárható.

Mikor megláttam a Charlie Hebdo eheti címlapját, az fogalmazódott meg bennem, hogy ez most mi. Összességében mi. Van célja? Arra való, hogy bebizonyítsa, hogy nem győzhet a megfélemlítés? Viva irónia? Ez bátorság? Vagy inkább botorság?

A CH munkatársai bizonyos értelemben egyértelműen hősi halált haltak. De azért az előzményekről sem árt megfeledkezni, mert nem önmagában attól hős valaki, hogy meghalt valamiért, amiben hitt. A hősiesség számomra abból a nemes (azaz pozitív) cselekedetből eredeztethető, amiért akár még az életét is képes feláldozni. Persze ez innentől nagyon szubjektív és nem utolsósorban filozófiai kérdés, és nem is ez a lényeg.

A történethez szervesen hozzátartozik a tény, hogy meggyűlt az ő bajuk az idők során már sokmindenkivel. A jelenlegi helyzet előzménye: 2006-ban verték ki sokadszor ’92 óta drasztikusan a biztosítékot egy másodíziglen leközölt Mohamed-karikatúra sorozattal, (itt illendő azért hozzátenni, hogy ugyanígy ráhegyezték a cerkájukat ők a keresztény vallásra is), bombafenyegetés dögivel, pici Molotov, gyakorlatilag egyes munkavállalók állandó személyi védelemre szorultak.  Hát, az ilyen védelmet először is és most már sajnos utólag is, köszönik szépen, ha még élnének, nem biztos, hogy kérnék. A kérdés számomra tehát sokkal inkább az, hogy a közeg, amiben ironikus tevékenységüket kifejtették, konkrétan a saját hazájuk, hogyan járult hozzá vagy egyáltalán hozzájárult-e a múlt heti történésekhez. Mert lehet lógó orral császkálni, összekapaszkodva búslakodni, de a közelmúltban a francia külpolitika finoman szólva is összekuszálta a saját szálait a közel-keleti térségben a líbiai beavatkozással, a Szíriával való szembefordulással, nem megfeledkezve a bevándorlási kérdésekről, az iszlamisták fű alatti toborzási technikáiról, fanatizálásukról-kiképzésükről, nem megfeledkezve arról, hogy konkrétan itt található Nyugat-Európa legnagyobb számú muszlim közössége. Azt is pontosan tudták, hogy a CH felkerült a radikális iszlám csoportok célpont-listájára. Mostanra egyértelműen lehozták azt is, hogy a francia terrorelhárítás megfigyelés alatt tartotta konkrétan az elkövetőket is, csak éppen nem elég sokáig...Mezei rendőrök látták el a CH védelmét olyan, katonai gépfegyverrel rendelkező radikálisokkal szemben, akik évekig álltak itt-ott-amott katonai kiképzés alatt… Na ne. És még megannyi nagy-nagy kérdőjel….

Egy olyan országban, aki büszkén tudhatja magáénak azt az eseményt, ami az egész addigi életvilágot alapjaiban változtatta meg, konkrétan a francia forradalomra és a felvilágosodásra gondolok, nyilvánvalóan nem üzemszerű a szólásszabadság korlátozása. Ez az egyszeri és megismételhetetlen történelmi esemény, ami tulajdonképpen kitermelte a modern társadalmakat, egészen egyszerűen beépült a kultúrájukba, a kollektív tudattalanjuk része. De azt is biztosra veszem, hogy a CH tevékenysége egyre kellemetlenebb volt a francia politika számára, állítsanak most bármi mást is. Sajátságos tevékenységüknek már a hetvenes években is volt rájuk nézve következménye, konkrétan a francia belügyminiszter betiltotta a lapot egy De Gaulle-os, ízléstelen poénkodás miatt.

Ember legyen a talpán, aki ezt átlátja, de legalábbis politológus, én „csak” ember vagyok és az emócióimra hagyatkozom, de azt biztosan tudom, hogy pirosan villognak a jelzőfényeim. Amik azt mondják: ne légy Charlie feltétlenül. Mert felmerül bennem, hogy amit gondoltak, és ahogyan azt megjelenítették valóban a szabad sajtóval és a szólásszabadsággal egyenértékű-e. Hol van az a pont, amikor ez már inkább öncélú, ostoba és értelmetlen? Vagy éppen pont nem értelmetlen, csak a valódi értelme nem látható. (Az biztos, hogy Sade márki boldogan forog a sírjában. Imádta volna a humorukat.) És hol van az a pont, ahol mindez a politikával összekapcsolható?

Nem ismeretlen fogalom a történelem folyamán Julius Evola egyik sommás mondata:

…”az álcázott erők egyik védelmi eszköze úgy intézni a dolgokat, hogy ellenfeleik figyelmét kizárólag olyanokra irányítsák, akik csak részben felelősek bizonyos felfordulásokért, íly módon fedezve a többi felelőst és rejtve el a dolgok valódi okait.”

De ezt már csak az én kétkedő, válaszokat kereső, kritikai szellemem engedi mondatni velem.

És vajon akik az eheti címlapot összedobták mérlegeltek bármit is? Vagy félreértelmezett bátorságra hivatkozva pocskondiáznak továbbra is valamit, nem a lényeget, mert itt már nem a konkrét téma a lényeg, hanem, hogy minél botrányszagúbb legyen. Vajon aki csinálja/akik csinálják, azok tökéletesen tisztában vannak-e a megkérdőjelezhető, ennek ellenére nagyon is valós következményekkel? És az első oldalon lábjegyzetben ott van, hogyha emiatt atrocitások érik, akkor teljes mellszélességgel vállalják azokat, és semmiképpen nincs szükség nagyszámú tüntetések lebonyolítására és az ország, vagy éppen Európa nyugodtan Nigéria felé fordíthatja a tekintetét, ahol a napokban több ezer embert gyilkoltak le és a kutya nem foglalkozik vele nemhogy a sajtó? Miattuk fognak tüntetni? Orbán odautazik vajon? Vagy számítanak a határok? Vagy csak a vallás számít? Az utcára vonulók kivel éreznek együtt? Európai embertársaikkal? A szólásszabadsággal? A demokráciával? Vagy keresztény gondolkodású társaikkal? Nigériában nem élnek keresztények? Hát dehogynem. Többek között  - a Boko Haram szerint – ebben az elnyugatiasodott, nagyon vékonyka, elit, politikai rétegben összpontosul a nemzeti vagyon elég jelentős része. Kíváncsi vagyok hány vezető fog odautazni, hogy vállvetve kifejezze a részvétét. Viccelődjünk el ezen? Ahogy Orbán SÜN-ben odautazik?

Mikor 1715-ben a Napkirály meghalt és vele együtt egy letűnt korszakot is eltemettek, mert már az ajtóban kopogtatott az ész és a szellem diadala, a hitszónok, Massillon azt mondta a halott király koporsójánál: „Egyedül Isten nagy!”. Annyira megkérdezném tőle, hogy melyik, és mennyire…

Amikor gyerekek voltunk, volt egy titkos helyünk. Fent laktunk az Irhás Árok-Törökbálinti út-Sasadi út bermuda háromszögben és egy közeli erdőben tett kirándulás alkalmával találtunk egy érintetlen kis tisztást. Simán lehet, hogy csak szerettük volna azt hinni, hogy mások által érintetlen, dehát így volt kellően vadregényes a mi gyerekszívünknek :) Rendívül fantáziátlan nevet kapott a formájáról, Kocka-rét lett a neve. Ott aztán sokminden történt az indiánosditól az első randiig, ezért az én emlékeimben ez a hely megfelelően felcicomázott és rendszeresen portalanított helyen van :)

Amikor tegnap betettem a lábam egy kívülről átlagosnak tűnő, kis szálfákkal és bokrokkal szegélyezett földútra, még nem tudtam, hogy egy majdnem mesevilágba tévedek, ahol óhatatlanul kívül maradnak a zajok, mint aki átesett Narniába, de legalábbis egy újabb Kocka-rétet talált. Olyat, ahol a hozzám hasonlóan elvetemültek, a gépüket mindenhová magukkal cipelők néhány pillanatig földbe gyökerezett lábbal kell, hogy álljnak, főképp akkor, ha a stúdiófotózás kellően távol áll a szívüktől. Akik azonnal lágyan fodrozódó hajakat, csodás nőiességet, pillangóként reppenő gyerekeket látnak akárhová néznek :) Olyat, ahol rózsaszín törzsű, fura formájú fák vannak, 

ahol a kóborkutyákról azt hiszed, hogy elvarázsolt hercegek, akik unikornisszarv-trombita hívószavára cselekednek,

ahol a kis patak vize forrón gőzölög a közelben lévő termélvízforrás miatt, és amúgy mesébe illő kis hidak vezetnek át rajta keresztül az erdőbe, 

ahol a hajnali köd megáll a sűrű szálfák között, az ébredező nap viszont végigsimítja az elszáradt növényekből szőtt sövényt, és emiatt simán el tudod képzelni, hogy itt-ott áttűnik egy ködtündér vagy bármi, amiről tudod, hogy csupa jóság de nem szeretné, hogy lásd,

ahol a rohanó folyó visszahúzódva csodás hínárfonatokat hagy maga után a parton, és amire az ősz rászórja ezt a mohazöld-barnás varázsport, 

ahol egyszerűen minden szép, annak ellenére, hogy halott. Csupa lágyság, aranyló ősz. Meg sem éreztük, hogy tulajdonképpen tél van. Ez a hely nem hagyja, hogy fázz...Annyi víz van mindenfelé, hogy nyáron valószínűleg vállalhatatlan mennyiségű szúnyoggal kell megküzdeni, de tavaszig még vagy ezerszer visszamegyek ide, ez egészen biztos. 

A kinder-szakaszt a hely szelleme kevésbé itatta át, ezért egy idő után nyert a gyomor és dominálni kezdett az éhség. Ha nélkülük vagyok, én megvárom a naplementét. Talán az lehet ezen a helyen a non-plus...Már persze, ha lehet ezt fokozni egyáltalán. 

Próbáltam rákeresni arra, hogy mi is lehet ez pontosan, van-e valami neve, vagy csak egy szabadon átjárható természetvédelmi terület, de nem találtam róla semmit. Ezért aztán azzal tudom megkönnyíteni a felkutatást, hogy az érdi Liget Termál Hotel mögött kezdődik és óriási, de nem bejárhatatlan területen lehet töltődni, illetve délelőtt 10 óra környékén eszméletlen színek vannak. Semmi esetre se hagyjátok ki. Kár szép fényeket kívánnom, ez itt adott lesz :)

Miközben fennhangon olvasgattam esténként a Pál utcai fiúkat a gatyásgalamboknak (s erről talán kellene is kanyarítanom egy külön posztot ha múlik bennem a karácsonyi receptek kényszeres megosztása, nem másért, hanem, hogy lerántsam picit a rémisztő kötelezőolvasmány címkét róla) megakadt az agyamban ez a törökméz dolog. Nem haboztam utánanézni az előállítás módjának, nem is volt nagyon más választásom, hogy őszinte legyek, mert amint túljutottak a fiúk Nemecsek Ernő halála felett érzett gyászukon, csőlátásuk lett a törökméz ügyében. Hamarosan aztán arra is rá kellett jönnöm a recept alapján, hogy barátok leszünk. Összetevők tekintetében arcpirítóan puritán dologról van szó. Cukor, méz, akármilyen csonthéjas 1 marék és szódabikarbóna. Lelki szemeim előtt szép zöldes pisztáciával jelentek meg először ezek a kis aranyrögök, de sehol nem találtam pörkölésmentes, pucolt állapotú pisztáciát, egyéb magvak meg hegyekben állnak nálam így a végtelenül közhelyes, átlagos diónál maradtam. Tényleg viccesen egyszerű elkészíteni. 

A karamellkészítésnél két nagyon fontos dologra kell ügyelni. Az első dolgom egy megfelelően nagyvonalúan kiolajozott tálat, tepsit odakészíteni, mert a fortyogó-habzó karamellel erre nem nagyon lesz idő. A másik, hogy az egészet hagyni kell a francba magától elkészülni. Pont elég messziről figyelni :)) Hogy mit értek ezalatt? véletlenül sem azt, hogy majd más megcsinálja :)

Én megcsapkodtam egy marék diót, azért, hogy kiengedje kicsit az olaját, és úgy dobtam a forró és száraz serpenyőbe. Amikor már nagyon finom illata van - ez eltéveszthetetlen - akkor mehet rá a barnacukor (nekem most ez volt kéznél, de a sima fehér kristálycukor pontosan ugyanolyan tökéletes), egészen pontosan 20 dekával dolgoztam, hozzáadtam még 3 ek. mézet, egy tk. gyömbért. És innentől hozzá sem nyúlok. Kis lángon hagyom magától olvadozni egészen addig a pontig, amikor a széle kis buborékokat vet, és az egész egyre borostyánszínűbb. Nem keverem. Akkor nem lesz egyenletes, csomós marad, lesznek benne olyan részek, amiknél megmarad a cukor eredeti kristályos állapota. Amikor viszont szép homogén és már érezni az jellegzetes karamell illatot, akkor mehet rá 3 csapott ek. szódabikarbóna. Azzal 3 keverés, és már veszem is le a tűzről és borítom az olajozott felületre. Sokat mondok, ha 5 percig tart, hogy szeletelhetővé váljon. Szép doboz, szabálytalan szeletek, csinos kis szalag és viheted ajándékba.  

Trüffelt minden évben készítek. Persze úgy, hogy kihagyom belőle a legmacerásabb részt, a nyakig csokoládésan, kesztyűben golyóformázást. Minek??? Biztos velem van a baj, de a számban oly minden milyen formában olvad meg és nekem így szabálytalanul ezerszer jobban tetszik. A trüffel hozzávalók sem fogják kiverni a biztosítékot egy háztartásban sem. A főszabály a nagyon jó minőségű étcsokoládé és slussz. Anélkül viszont semmit nem ér az egész. Tehát vízgőz felett szép fényessé olvasztottam a csokoládét. Nem kell forrnia a víznek, mert akkor csomós lesz, nem pedig selymes és lágy. Amikor felolvad, leveszem a forró vízről, kicsit hűlni hagyom és teszek hozzá körülbelül 1 nagyobb evőkanálnyi sós (igen sós) teavajat, 1 dl zsíros tejszínt, 3-4 ek. narancslikőrt és 2 megmosott narancs lereszelt héját és mehet a hűtőbe. Általában kiöntöm egy laposabb tálba, hogy minél hamarabb lehűljön, de most pld. ezzel sem húztam az időt. Amikor megdermed, kicsit lágyabb csak a csokoládé eredeti állapotánál, késsel kis darabokat pattintok le belőle és mehetnek a kakaóporba. Most, hogy így nézem, egy kis apróra tört, morzsásra darált törökméz a kakaópor-köntös helyett szintén izgalmas lehet :))

A csokoládé és a narancs ízének harmóniája eleve elrendelés, egyszerűen tökéletes, és azt már csak az én egyéni perverzióm, de akkor az igazi, ha a hűtőből veszed elő. Szobahőmérsékleten elveszik valami az ízéből számomra :) 

Stresszmentes készülődést :) Ne pucoljatok ablakot, bár én is érzem, hogy nem kéne a napsütés, mert úgy nagyon látványos :D Inkább ne nézzetek oda :)))

...ezzel a grillezett pisztránggal lett teljes tehát, ami mellé citromos-petrezselymes-római köményes fűszervaj és ház készítésű hardcore vodka dukál persze csak étvágygerjesztőnek, a menü utánra rosé-t tartogatok. A halas ételekkel alapvetően az a tapasztalaton, hogyha nem a pocsolyaízű fajtából valók, akkor nem szabad agyonfűszerezni. Ennek mentén semmi mást nem csináltam, mint szépen megmostam őket, beirdaltam, citromot tettem a hasukba, megszórtam speckó citromos borssal, ha ilyenetek éppen nincsen, akkor a sima mezei fehérbors és egy kis reszelt citromhéj tökéletesen helyettesíti ezt a fűszerkeveréket, mert a lényeg a citromhéjban található illóolajban van. A lényeg, ami nem maradhat el belőle az őrölt kömény vagy amit én pont egyel jobban szeretek, a római kömény. Kívülre só, bors és reszelt citromhéj került, kevés őrölt gyömbérrel. Alájuk vajat tettem és néhány szelet gyömbért és szekfűszeget, hogy az ízei belefőjenek. A sütőt 200 fokra állítottam, fólia alatt 15 percig sütöttem, utána pedig 200 fokon még kb. 10 percig grilleztem, de ezt mindenki döntse el szemre, mert nincs két egyforma sütő. Mindent egybevetve sütési idő nélkül az előkészítés 10 perc. E mellé fogom tálalni a zöldbabot és még egy dolgot, ami ma kimarad, de megpróbálom még karácsonyig pótolni, a tejszínes-parmezános-szerencsidiós polenta. 

 A fahéjas-gyömbéres vodka veszélyes üzem. Mivel én nem bírom a likőröket, a cukrot, mézet, mindennemű édesítésre alkalmas alkatrészt kihagytam belőle. Nagy, literes, jól zárható üvegbe, 0,7 dl vodka, 1 egész rúd fahéj, (én kettőt tettem de szerintem az sok) és annyi gyömbér, amennyit nem szégyelltek beleszeletelni az üvegbe. Utólag fontos infó, hogy vagy széles nyakú üveget válasszatok, vagy olyat, amit utána nem bántok kidobni, mert a leszűrés után visszamaradt dolgok kiszedhetetlenek belőle. Én kb. két hete a hűvös spájzban érlelem, néha kicsit felrázom, mára csodás borostyánszínű és rettentően szájon csap amikor belekóstolsz :)) Mondhatjuk nyugodtan rá, hogy karcos. Tökéletesen alkalmas arra, hogy étvágyat és helyet csináljon a gyomorban egy könnyű ebédhez :)

A fűszervajhoz vettem egy nagyon jó minőségű teavajat. Egy teljes 25 dekást használtam el. Kifejezetten sós változatot választottam. Hagytam szobahőmérsékleten megpuhulni és pontosan ugyanazokat a fűszereket tettem bele, amiket a halhoz is használtam. Egy hatalmas csokor petrezselyem került bele felaprítva, 1 tk. őrölt római kömény, 1 biocitrom reszelt héja és leve. Sütőpapír közepére tettem, ráhajtottam az egyik oldalt, hengerré formáltam, rá a másik oldal, becsavartam a végeket és negyed óra alatt a mélyhűtőben keményre fagyasztottam, hogy szépen lehessen vágni és a forró, grillezett halra rátéve szépen belecsordogáljon a bőre alá a kis bevágásokon keresztül. 

Már csak a desszerten agyalok, mert ma csináltam egy sült almát marcipánnal és dióval, a tetején pedig limoncello-os mascarpone krémmel és eléggé feltette az i-re a pontot. Arról nem beszélve, hogy a 10 perces időkeretbe a sütési időt nem számítva simánlazán belefér...egy francia csokitortával versenyez egyébként a mézeskalács ízű vaníliapuding mellett :)) 

Jó készülődést!! :)

...mert nálunk biztos, hogy hal lesz a főfogás. Én most úgy gondolom pisztráng, de majd ma, a halpult előtt sasszézva eldöntöm. Az egyik köret biztosan ez lesz. A főcsapáson haladva, a 10-15 perces elkészítési időbe simán-lazán belefér. Mert amíg a zöldbab megfő, - nem agyon, hanem meg, maradjon szép zöld és tésztás analógiával élve al dente - ne pedig kísérteties halottzombizöld. Abból gondolom, hogy tökéletes lesz a pisztrángommal, mert annak a hasába vajat, citromkarikát, és friss fűszernövények közül kakukkfüvet és petrezselymet tennék és ezeknek egy része csókoltat minket a köretből is. A szép, hosszúkás zöldbabot a Lidl-ben vettem, mélyhűtve 300 g-os tasakokban lehet kapni a Deluxe termékek között. A próbához vettem egy zacsit, és mivel a karácsonyi menünél 3 felnőttel és 3 gyerekkel számolok, ezért vettem még pluszban 3-at. 

A hozzávalók ezen kívül 1 zacsi 300g-os adag zöldbabhoz:

• 1 biocitrom
• 1 gerezd fokhagyma
• 1 csokor újhagyma fehér része
• 2 ek. olívaolaj
• 2 ek. teavaj
• 3 ek. zsíros tejszín
• 100 g szeletelt mandula
• 1 nagy csokor petrezselyem
• só, bors

Fontos, hogy minden legyen előkészítve, felaprítva, kiporciózva, lereszelve, darálva, tehát kéznél. Így durván flottul lehet vele végezni :) 

Az időkeretet az adja meg, hogy a zöldbabot max. 10 percig kell főzni, lobogó forró sós vízben úgy, hogy legyen mellette egy hideg vizes tál, amibe az idő lejárta után azonnal átteszed. Így nem fő tovább és szép élénkzöld marad a tálaláskor. Mialatt a zöldbab főtt, megpirítottam a mandulát és átöntöttem egy tálba. Ugyanabban a serpenyőben a vajat megolvasztottam, belereszeltem egy citrom héját, hozzáadtam a karikára vágott újhagymát, rádobtam a megpirított mandulat felét és a zöldbabot, az apróra vágott petrezselymet,  sóztam, borsoztam, összeforgattam, tányérrra öntöttem. Szintén ugyanabban a serpenyőbe öntöttem az olívaolajat, belereszeltem a fokhagymát, ráöntöttem a tejszínt és a mandula másik felét. Slussz. Szerintem úgy lesz a legszebb, ha egy szép tál aljára terítem, ráfektettem a sült halakat és mellé tálalom a mandulás tejszínes szószt, illetve a másik 10 perces köretemet, a parmezános puliszkát, amit tegnap már lepróbáltam és most elképesztően jól sikerült. A titok annyi, hogy eddig mindig kukoricadarával próbálkoztam. Sosem tetszett igazán, sosem ízlett igazán. Most kukoricaliszttel csináltam, fent lesz mindenképpen, mert határozottan slágergyanús :) jó varázslást :)

...szemérmetlenül sok időt spórol karácsony napján és én mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül engedném rá a kirittyentett asztalra. Pedig ha tudnátok...5 emberre való adag, 15 perc alatt elkészítve, estebédig hűtőben punnyasztva, tálalás előtt egy órával hűtőből kivéve, hogy picit felmelegedjen, mert úgy finomabb. Sorrendileg tehát, érdemes ezzel kezdeni a versenyfutást.

A rend kedvéért, és azért, hogy aki imád bonyolítani az is kielégülhessen, ide linkelek egy házi készítésű vaníliapudingreceptet, de én most színt vallok és elárulom, hogy a fotón mindösszesen 2 zacskó jobb minőségű vaníliapudingot az előírás szerint elkészítve, 3 ek. akácmézet, 1 ek. mézeskalácsfűszert, 1 tk. őrölt gyömbér, 1 narancs reszelt héját és a felének a levét, 1 lime reszelt héját, 1 jó minőségű, 75%os narancsos étcsokit olvasztva és egy kevés cukron karamellizált diót láttok. Duplázva a mennyiséget nem nő arányosan az elkészítésre fordított idő. Ugyanúgy negyed óra az egész és egy komplett vendégsereget lehet vele elkápráztatni, márpedig abból akad karácsony táján.

2 dologra kell figyelni, hogy a végeredmény igazán krémes és fűszeres legyen, egyrészt a megadott tejmennyiség 1/3-át én tejszínre cseréltem, illetve a narancsot és a lime-ot már a kész krémhez, a hűlés fázisában kevertem hozzá, így sokkal erőteljesebb maradt az ízük.

Sőt én most nem dizájnoltam rajta semmit, de egy szép formájú pohárba téve, kicsit felturbózva, narancsszeletek, csokiforgács, kekszmorzsa, grillázs, miegymás, én szemrebbenés nélkül tolom majd az asztalra desszert gyanánt. Ebéd után ugyebár. Mert 5 órakor, gyertyagyújtás után egy francia csokitortát fogok nagyvonalúan felszeletelni, aminek az előkészítése szerintem a 10 percet sem éri el és természetesen azt is felteszem ide. Csak úgy, mint a levest és a főételt. Megmondtam amit megmondtam, idén semmibe sem fogok beleőszülni :)