_ki ne akarna menőnek tűnő konyhatündér szerepben tündökölni_:) éppen ezért, nem venném a lelkemre, ha bárkinek le kellene mondania erről csak mert megtartom magamnak az elkészítés módját, hogy aztán rendkívül szemtelenül learathassa a babérokat a semmire_:)) ez a desszert simán beletartozik a Nigella filozófia szerinti foodporn kategóriába, és teszi mindezt úgy, hogy röhejesen egyszerű az elkészítése mind hozzávalók, mind pedig idő tekintetében_még azt is el tudom képzelni, hogy valami ilyesmit nála  is láttam, de mivel látástól vakulásig nézem az ilyen típusú műsorokat, meg nem mondom, hogy honnan vettem, loptam az ötletet, egyszerűen csak beugrott a málnareggelizés közben_

_könnyű vacsora után desszerként, komplett vendégsereg elkápráztatására, karácsonyi asztalra mondjuk egész fahéjjal operálva, nyári nagymelegben, csak úgy önmagunk kényeztetésére ésméghosszasorolhatnám_

_hozzávalók:_ez az adag 4 pohárdesszert elkészítéséhez volt elég_

_nagyjából fél üveg jóféle rozébor_

_színtelen tortazselé, másfél zacsi nagyjából_

_bogyós gyümölcsök minden mennyiségben, én most áfonyát, szedret és málnát használtam_

_habtejszín, folyékonyban, nem szabad felverni_

_1-2 ek. akácméz_

_bor felforral_méz hozzáad_ezen a ponton be lehetne durvulni a fűszerezéssel, mert ha pld. levendulamézet teszel bele, akkor már mehetne bele a virágja is, de én most az alap változatot készítettem_tortazselé kis vízzel kikever, hozzáad_minél többféle pohár, annál mutatósabb szerintem, én bírom az eklektikát_a gyümölcsöket elosztod a pohárban_ráöntöd a forró bort_hűtő_20perc_tálalás_jéghideg habtejszínnel_

_én pld. a csúzda tetején ettem a várban, mert ott volt kedvem olvasni, de bárhová be tudom helyettesíteni a fent felsoroltak közül_légiesen könnyed, nagyongyümölcsös, igazi nyári desszert_jó babéraratást :)

_a minap megosztottam egy képet_egy vitorlás volt rajta, megtetszett a perspektíva, imádtam a színét, ráadásul egy magyar lány gépéből esett ki_egy pillanatra elképzeltem, hogy én vagyok ott fent az árbóc tetején és én készítem el ez a képet, nem másért, mert az azt jelentené, hogy valami mediterrán helyen vagyok   _hogyatrópusokatneisemlítsem_ ettől pedig jókedvem lett, de ez érthető szerintem_:) vagy nem?_tényleg, gondolhatnék arra is, hogy mennyire rossz, hogy nem vagyok ott, de én máshogy vagyok összerakva_és amikor megosztottam ezt a fotót, kiderült ezzel a hülyeségemmel nem vagyok egyedül_Andi értette, mert ő meg annak örült, hogy nem ő van az árbóc tetején_Andi tehát ismeri a játékot:))

_hogy megmagyarázzam kicsit amit eddig leírtam: valamikor 10 éves koromban találkoztam a könyvvel, amiből elsajátítottam a semminek örülés művészetét_Eleanor. H. Porter_Az élet játéka_nem egy mai darab, mert 1913ban íródott, és a múltra mindig legyinteni szoktunk, mmondván, hogy manapság gyorsan változnak a dolgok, és amúgy is elmúlt már, de ezzel a könyvvel, vagyis a mondanivalójával pont az ellenkezője történik, a globalizációt megugorva válik egyre és egyre aktuálisabbá_nálam legalábbis_

_ha csak azt hiszed, hogy boldog vagy, az könnyen kiderül_mindenképp olvasd el_

_ha tudod, hogy boldogtalan vagy, az is könnyen kiderül_mindenképp olvasd el_

_előre szólok, a legnagyobb gondot az fogja okozni, hogy ez konkrétan egy lányoknak szóló, igen szirupos történetbe ágyazott koraifjúsági regény_a felnőttek bajban lesznek_ezesetben annak kell örülni, hogy visszarepít a gyerekkorba_

_a fiúk is bajban lesznek, de nekik is el kell olvasni_ők örüljenek annak, hogy kitalálják és fiúsítják a saját főszereplőjüket, átnevezik Pollyannát, mert így iszonyú vicces lesz olvasni_én a saját, külön bejáratú fiúimat is sokkolni fogom ezzel, majd Pollyanna helyett Steve-et olvasok oda (a Minecraft-ból persze, honnan máshonnan Steve-et), kicsit furán veszi ki magát, hogy néhány szituban, amikor Steve elmélyülten készíti a mindig morcos nagynéni loknijait az elefántcsontfésűvel, de ez mind csak sallang, a lényegen semmit nem változtat_

_hogy mi a lényeg? a játék amit Pollyanna játszik_hogy hogyan lehet minden_MINDEN!!!_Helyzetben megtalálni azt, aminek örülni lehet_tovább menve, mindezt tudatossá tenni_a játék annál izgalmasabb, minél nehezebb megtalálni benne az örömöt_hagy mondjam el, hogy nem könnyű játék...

_be joyful, be Pollyanna_

_hosszú ideig nem tudtam elviselni magam körül a savanyú, rosszindulatú, boldogtalan embereket_ezért:

_a boldog embert nem a könnycseppek különböztetik meg a boldogtalantól, hanem az, hogy előbbi nem mással foglalkozik, hanem saját magával_így:

_mivel boldog, erős_

_mivel erős, legyőzhetetlen_

_mivel legyőzhetetlen, elégedett_

_mivel elégedett, kerek_

_mivel kerek, ezért nem kutakszik a múltban, mások életében, általában rajta kívülálló dolgokban, egyszerűen csak megéli a jelenét és közben még a semminek is örül_ez pedig hatással van a környezetére is_a többi boldog ember felismeri és összekacsintanak vagy nevetnek_a boldogtalanok meg viszolyognak_elgondolkodnak_fújtatnak_tovább gyártják önnön boldogtalanságuk viszonyítási alapjait_

_mivel boldogtalan, gyenge_

_mivel gyenge, legyőzhető_

_mivel legyőzhető, elégedetlen_

_mivel elégedetlen, nem szeret magával foglalkozi, ijesztő lehet, amivel legbelül találkozik, keres inkább egy csontot_addig rágja, cincálja, míg kiköpve rosszabbul néz ki, mint ő legbelül_

_engem egy ideig nagyon zavart, hogy zavarom őket a harsányságommal, a vidámságommal, a nagypofájúságommal és az őszinteségemmel_úgy éreztem egy-egy ilyen találkozás után, hogy menten kiharapok egy nagyobb darabot egy citromból, héjastól, hogy ne csak savanyú, hanem keserű is legyen_akkor még nem voltam profi semminekörülő_mióta az vagyok, azóta megkedveltem a boldogtalanokat is_hogy miért?_mert másképpen nézek rájuk, majdhogynem repesek a boldogságtól_megtaláltam azt az apróságot, aminek ebben a szituban örülni lehet: de jó, hogy én nem vagyok ilyen_:D

_félreértés ne essék, ez nem jelenti, hogy nem lehet az ember szomorú, de a boldog ember boldogan szomorú, nem pedig boldogtalan_a boldog ember könnyei sírás és nevetés idején is ugyanazok, érzéseinek, nem pedig boldogtalanságának jelzőfényei_

_ha Ti boldogok vagytok_(nem csak úgy pillanatnyilag, hanem egész lényetekben)_akkor feleslegesen írtam le ezt a posztot_ezesetben annak örülök, hogy nincs célcsoport_:)

_ha viszont boldogtalanok vagytok_(nem csak úgy pillanatnyilag, azt szomorúságnak hívják, hanem egész lényetekben)_akkor már az első mondatot is utáltátok, de csakazértis végigolvassátok, hogy kiakadhassatok, a térdeteket csapkodva pellengérezzétek ki minden szavát_ezesetben annak örülök amit már fent is jeleztem, és annak hogy hátha eljut valami, mondom, hogy én a semminek is tudok örülni_:D

kép innen

Ezt a plakátot egyszer egy ARC pályaműként láttam. Ha lehetne, akkor rajzolnék köré népmesei motívumokat is. De csak azért, hogy szép kerek történet legyen. Ami megmagyarázza, hogy az ellen-plakátkampány tipikus példája a "cél szentesíti az eszközt" mondásnak. Az emberek szemmel láthatóan vérszemet kaptak. Lehet ezt így-úgy magyarázni, de mint ahogy a plakátkampány, úgy ez a kis magyar népmese már nem a migrációról, de már nem is az ellen-plakátkampányról szól. Sokkal inkább arról, hogy a kormány 10 millió magyar nevében tesz félrevezető kijelentéseket, ráadásul az adót megfizetők pénzéből, mintha azt ők mondták, hovatovább ők akarták volna. És hogy úgy értelmezi a válaszokat, vagy éppen a nem-válaszokat, ahogy ő akarja. Mert az is egy válasz, hogy elenyésző mennyiségű boríték érkezett vissza, aminek amúgy a tartalma nem ismert. 

Mert a nemzeti konzultációnak csúfolt közvélemény kutatás ez alapján messze nem felel meg a reprezentativitás azon általános szabályának, hogy egy olyan merítés lenne jó, ami a válaszadók arányát és összetételét tekintve tükrözné az adott populációban meglévő arányokat. Ezt megvizsgálni szinte lehetetlen ugyan, de a számokat ismerve ugye nem hisszük, hogy a kiküldésre került közel 8 millió kérdőívből visszaérkező 2-300.000 darabra építeni reprezentatív lehet.

A kormány szerint ez is egy válasz. Valóban az. De értelmezés tekintetében nem történik más, mint a vágyaknak a tényekkel történő összekeverése. És az én véleményemet ne fordítsa le és ne kommunikálja egy olyan kormány aki még egyszer sem bizonyította, hogy őt az valóban érdekli. 

Az ellen kampányra beérkezett összeg létjogosultságát ez alapján én most hivatalosan is összekeverem a vágyaimmal. Én most erről azt gondolok amit akarok, ezek pedig a következők:

Minden egyes forint az emberek egy-egy kacajgolyója. Márpedig a polgári társadalom, főként a magyar sírva szeret vigadni. A néplélektan alapvetése ez nálunk, kizokogunk a Himnuszunkból, erre determinál minket a megváltoztathatatlan földrajzi elhelyezkedésünk, a "középkelet"-ségünk, és a történelmünk. Aztán meg az, hogy pontosan emiatt olyan adaptív tulajdonságok kellett, hogy kialakuljanak, amik lehetővé teszik az ebben a közegben történő létezésünket. A lelemény, az alkalmazkodóképesség, a sírva újrakezdés sajátosan magyar látásmódja. Ennek lehetünk most szemtanúi. Lehet példálózni azzal, hogy ez abszurd, de nem történik más, mint a magyar népmesékben, mindennapi életünk tükröződik le a valóságban, és karöltve a néplélektannal, egy mítikus tündérmese kezd kirajzolódni, amiben feltűnik a minden jó, ha a vége jó, mint egyik klasszikus alapelem. A mesehős a sikert biztosító eszközök birtokába jut (botocska, aranyszőrű bárány, stb.) és ezek segítségével bekapcsol egy új elemet a cselekvéssorba, azért, hogy elmagyarázza végre hogy hol nem volt, és hol nem is lesz.

Csak remélni merem, hogy mindenki meg tudja fogalmazni, hogy mi zavarja a plakát-sztoriban. És ez már messze nem a politikáról szól, de még csak nem is a migráció kérdésköréről. A kérdések feltevése nem a nemzeti konzultáció  kamuszagú hívószava alatt megfogalmazott, végzetesen ostoba, körmönfontul átlátszó módon furfangosan feltett kérdéseknél kezdődik.

_látom magam előtt, ahogy összedugták amijük nincs. Érkezett egy meeting request Gíró-Szász Andrásnak, Habonynak, esetleg Lázárnak, Pintérnek és Balog Zoltánnak, (akiket közös indián nevükön csak dögösötösnek hívok) és egy napsütéses délután, az Országház hővédő üvegén keresztül beverő napfénytől nem izzadva, miközben az OV saját kézzel töltött hurkáját tolták és egy sör mellett inkább meghányták, mint vetették a kérdőív tartalmát_

Szóval számomra nem ott kezdődik. És nem is Charlie-nál, hiába hivatkoznak rá. Erről már korábban kifejtettem a véleményem itt A következményei viszont beláthatatlanok, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem egzakt lesz a szar ami elönt minket, hanem alattomosan elterülő, minden irányból támadó, fertőző, embereket, családokat, közösségeket és társadalmakat tönkretevő. Mindenkit tönkretevő. Hülyéket és bölcseket egyaránt.

Be kell vallanom először is, hogy nem olvastam el a kérdőívet. Elvből. Kihajítottam, mert szelektíven szemetelek, a papírt a papírhoz, ahová a gyerek taknyos zsepijét, na pont oda. Engem ne kérdezzen meg senki hiteltelen a saját pénzemen olyan dologról, amire nem akarok felelni, inkább lásson el egészségügyileg, göngyölítse fel a Questor-ügyet, teremtsen munkahelyet, oldja meg a devizahitelesek kérdéskörét, készítsen pontos számadást az elharácsolt lóvéról, kérdezze meg, hogy akarok-e az árok végébe még egy foci akadémiát, vagy esetleg herélje ki Habonyt, vagy kötözze Vida Ildikóhoz évekre,  fogkefe nélkül. És ezt még hosszan és jó ízzel tudnám sorolni. Aztán, amikor megláttam az interjúvolni kívánt kérdéskör pontos megfogalmazását, akkor gyorsan kigugliztam a kérdőívet, de csak a döbbenet miatt. Félretéve kétkedésemet is, hogy tökmindegy lett volna, hogy mit válaszolok. Alea iacta est. 

Nagyon durván bezavar a cím. Olyan dolgot sugall, ami feleslegesen tovább bonyolítja a kérdést, és amire valójában senki nem vár választ. Ostobán és végzetesen egyszerűsíti le a menekültkérdést, eleve elrendeli a bevándorlás és a terrorizmus együttjárását, és ez semmi másra nem jó, minthogy újabb létrafokot illesszen a Jobbik lába alá. És ők cukrosbácsiként fogják magukhoz édesgetni a kormányban ezidáig vakon hívő, de mostanra rendkívül kiábrándult és csalódott közembert. Mert ez ma egy embertípus Magyarországon. Már a feltétel nélküli ragaszkodása is elgondolkodtató volt, ez a tulajdonsága tette a legbefolyásolhatóbb réteggé, ez tette tönkre a 2002-es választásokat követően családok életét és döntötte el barátságok sorsát. Sosem értettem azokat, akik vakon hisznek valamiben, akikben semmi kritikai szellem nincsen, akik nem kételkednek legalább egy kicsit. Hol van abban a fejlődés? 

És most abba sem gondolnék bele, hogy vajon hányan küldhették vissza. Szeretném hinni, hogy nagyon kevesen és abból a kevésből páran legalább egy kicsit illetlen rajzokkal is ellátták. És most azt sem veszem figyelembe, hogy ebből a kampányból terrorista bevándorlók vajmi keveset fognak érteni.

_csak egy ötlet: esetleg állhatna minden plakát mellett egy foglalkoztatott bevándorló, (ezt a foglalkozást úgysem lehet elvenni egyik magyartól sem) aki fordítja az arra vándorlóknak_

Én  most igazából csak abban reménykedem, hogy Viktor dobott egy harakirit. Hogy stílusos legyek rúgott egy elcseszett nagy öngólt. Vagyis már többet is. Kezdte a Putyinnal, aztán folytatta a halálbünti kérdéskörével, majd a meleg-témával. Súlyos nagy üstben kavarja a szart. Ez idáig jó. Ami utána van, az viszont súlyosan aggasztó. Mert közben a hóna alól kivigyorog a Vona baráti társaság, akik ezt megugorva szimpátia lakásvásárlásokat tartanak, a fent említett embertípus pedig úgy nyalja be Marika néni sorsának Jobbra fordulását, mint a gyöngytyúkok a taknyot. Az, hogy Marika néni ügye élesen szembeállítható a nyíltan kirekesztő roma, meleg, idegen és mindenellenes retorikával az már csak a kétketőket érdekli, és hogy ennek a nemi szervnek a végén egy ország fog csüngeni, és nyeli a következményeket, az mindegy, de Marika néninek most tényleg jó. 

Az emberi helyzetváltoztatás alapvető irányai is figyelmen kívül maradnak. Az "agyelszívás" kérdésköréről, hogy mást ne említsek. Csak a bevándorlókról szól a történet, azokról nem, akik viszont cserébe kivándorolnak. Mennyi felszabaduló munkahely, sóhajtanak fel elégedetten. De hogy ez az állami főhatalom figyelme alól való kikerülés vágyának egyenes következménye? Smafu. Nem tudom, hogy be vagy kivándorló legyek. Egyetlen egyet tudok csak, maradok (nem tudom hol) kétkedő reménykedő. 

Mivel? Hát magával!! Nem tudom...Nem tudja??? Tényleg nem? Próbálja ki :)) Eszméletlen jó? Ugye Vazi?? :D

Minden fotózásom a Valami miatt maradandó élmény. Egyszerűen elkap ez a Valami. Mindig más. Mindenkiben más. Van, hogy a nyugalom, van, hogy a szerelem, aztán a látvány, a két ember közötti összhang, a színek, a babaillat, egy jó kisugárzás, a pillanat, egy mozdulat, a portré ereje, egy arckifejezés. Színesben készítem a képeket, de szinte az elkészítés pillanatában tudom, hogy melyiket szeretném viszontlátni fekete-fehérben. 

A hétvégi fotózást több szempontból is nagyon vártam. Egyrészt azért, mert olyan emberekkel töltöttem ezt a pár órát, akiket szeretek. Másrészt úgy éreztem, hogy ebben a sorozatban kimaxolhatom a fotózásról alkotott elképzeléseimet. Akik egy kicsit is ismernek, azok pontosan tudják, hogy nem kedvelem a stúdiófotózást. Nekem az túlságosan steril és a végeredmény egy hamis illúzió a tökéletességről. Olyan márpedig nem létezik, maximum az ember közreműködése nélkül létrejövő és létező dolgok relációjában. A tökéletesség tehát csak egy szubjektív fogalom lehet.

Tökéletesen bevilágított helyen, tökéletesre sminkelt és lokniba burkolt nők és macsósított férfiak, álomszép becsillanások vakítják el a valóságot. A valóságot fotózni, az lehet egy út a tökéletesedés felé, a tökéletest fotózni viszont a valóság figyelmen kívül hagyása, amiből pont a lényeg, a fejlődés lehetősége hiányzik. Ennyit a bevezetésről, és hogy, ezt miért volt fontos elmondanom, azt a poszt végére akárki is megértheti.

Ha jól számolom, akkor nagyjából 12 éve ismerem Évikét és Vazult. Nem emlékszem, hogy egészen pontosan hol találkoztunk először, csak azt tudom, hogy ők azon kevés emberek egyike, akikkel az első pillanattól akadálytalan a kommunikáció közöttünk. Mintha ezer éve. És bár elfoglaltságunk okán ritkán találkozunk, ez mégis minden egyes alkalommal így van. De talán nem is ez a legcsodásabb bennük. Hanem az, ahogyan ők a valóságban léteznek. Ahogyan illeszkednek abba a nagyon más világba, ami körülveszi őket, azzal a nagyon egyedivel, amit maguk körül teremtettek. Amivel olyan nagyon azonosak, hogy az elmondhatatlan. És amit nem engednek befolyásolni semmi és senki által :) És ami egy olyan sajátos keverék, amihez foghatót én még nem láttam, és amely keverékben még az egymásnak ellentmondó elemek is jól megférnek, ezek minden egyes részletét ők maguk legalizálják :) És annyira kevés ilyen ember van, aki nem akar megfelelni valaminek...

Körülöttük béke van. És színek. Meleg színek. És jókedv és palacsintaillat, pici füstölő és babaillat. Vazi skótkockában tetkókkal. És Katinka-csicsergés. Meg Évike mézédes hangja:) Simán, mintha egy mesébe csöppennél. Nagyon pici lakás. Narancssárgás félhomány. Már látom a brutális ISO-t, mert tudom, hogy én itt nem fogok vakut használni, csak ha nagyon muszáj. Inkább a szemcse, minthogy elvesszen a hangulat. Nagyon csepp Cili baba, rettentő jól reagál minden mozdulatra. A földön ülök, felhúzott lábaimon Cilivel, csak kicsit méltatlankodik, ahogy színes gézbe tekergetem és azonnal visszaalszik, ahogy a két kis kezét a mellhasához szorítom picit és ringatom. Halkan beszélgetünk közben, babzsákot igazítunk, tarka anyagokkal zsonglőrködünk, bindit ragasztunk a homlokára és közben a külvilág odakint marad erre a néhány órára :) Fontos nekem, hogy a képeken minden olyan megjelenjen, amit velük kapcsolatban érzek, amit róluk gondolok. Az objektív körülmények (a szó átvitt és nagyon konkrét értelmében is) nagyon messze vannak a tökéletestől a fotózásnak azt az alapvető szempontját figyelembe véve, hogy miért is nevezték el "fény"képezésnek :) de a vakut csak a végén vagyok hajlandó elővenni és csak azért, hogy cserfes Katinkát is bele tudjam komponálni egy-egy képbe.

Valami ilyesmire gondolok amikor a fotózás szubjektív lényegét szeretném megmagyarázni. A valóságban megmutatni valamit. Valamit, amit négyzetre emel a tény, hogy önmagukkal és a világgal megbékélt, önazonos emberek a főszereplői a képeimnek és amit aztán zárójelbe téve köbösít a tény, hogy nagyon bírom őket. Ha csak az első megvalósul, az már önmagában is elegendő. Így meg ajándék. Két óra tömény ajándék.

Max a csend, max a béke, max a nyugalom, Max a baba és max Izában, a nagytesóban a felhajtóerő :D De Szélvész királykisasszony még kakaón pörögve is inkább egy kis pillangóra hasonlít, szerintem ha véletlen betörné a nappaliablakot, akkor a szilánkok óvatosan leereszkednének a földre :D Minden szobában ott van, ugrál kicsit az ágyon, bemutatja az öcsikét meg két papírlovacskát, aztán átreppen rajzolni, színez kicsit, kiszalad, lobog a haja, kacag :) Nekem, fiús anyukának ez maga a mennyország. Feltölt a csicsergése, a finomsága, az édes habókossága. Ő maga a kedvesség, a vidámság. Nem verseng, nem hangoskodik, nem verekszik, nem bömböl. Nekem ez fura na :D én hadiállapotokat hagytam otthon a gyerekszobában :D

Aztán meglesem a még édesen alvó Max babát a bölcsőben és amíg ébredezik addig egy finom kávéval tovább lazítok az amúgy sem kifejezetten feszített fotózáson :) Minden annyira természetes, de mi résztevők már tudjuk ezt, már csináltunk ilyet együtt és az is számunkra tökéletes végeredménnyel zárult. Hiába ismerjük egymást, én azért vigyázok rá, hogy az ő legbelsőbb köreikben "lábujjhegyen" járjak. Alaptermészetemet tekintve ez nagy szó :)) Együtt készülődnek, Iza lobog, én összeszerelem az eszközöket, keresem a legjobb fényeket, nem szeretem a vakut, a természetes fénnyel fogok játszani ezt már most tudom, ide nem illik semmi más. A fotózásban távol áll tőlem a mindenáron a tökéletes, pengeéles kép. Inkább a szemcse, mint a vaku. Nekem attól lesz életszerű, attól lesz emberi. Ez a kép Izáról egy véletlen pillanat. Egyetlen másodpercig maradt így, igazából csak próbálgattam az objektívek közül a legjobbat. Mégis úgy érzem, akár le is kiabálhatna a képről, annyira él rajta a speciális-Iza mosoly :)

Nem döntjük el, hogy na akkor most elkezdődik, csak úgy belefolyunk a fotózásba. És hát mivel bírom a bevállalós apukákat, Bori pedig mindeközben éppen szépül (azt mondjuk nem tudom hogy hova tovább :D) mi nekilátunk és rögtön az első kép olyan lesz, hogy sírni volna kedvem a lehető legjobb értelemben :) Ez a dopping az egészben, ahogy szabadulnak fel a hormonok az agyban, ahogy egyre jobban bepörögsz és ha bepörögsz akkor minden megy magából. Nézzétek ezt a képet, ezt az ölelést, azt a csepp gyereket...mindegyis :)) Egyszerűen tudod, hogy ez a gyermek jó helyen van. A lehető legjobb helyen :)

Bori nyugodtsága lehet mindennek a kulcsa. Mivel ő nyugodt, Max is nyugodt és magabiztos. Egy újszülött simán leveszi a rezgéseket :) És mindent így csinál. A vidám nézelődéstől elkezdve a tiltakozásig. A fegyvere biofegyver. Pontosan céloz. A csodás fordros-fehér tüllömet mosolyogva küldi tele mindenfélével. Teljesen elégedett, mert nem kedveli a beállított pózokat. És hát őszintén szólva neki van igaza, le van tojva szó szerint, tényleg sokkal, sokkal jobbak lettek a pillanatképek. Köszönöm Max az iránymutatást :))))

Ez az egyik beállított kép a kettőből, amit sikerült Maxról abszolválni, és ez is csak a cumi miatt volt lehetséges :) Hiába etettük, hiába altattuk, hiába kattogtunk, suttogtunk, hősugárzóztunk, ringattunk, takargattunk, szeretgettünk, ő csak kedélyesen nyújtózkodott és elmászott minden irányba :D 65 képből kettő az nem rossz arány :D De milyen kettő!!! :))

Nagyon szeretem ezt a sorozatot. Úgy érzem, hogy sikerült látnom őket az objektíven keresztül, megvolt köztünk a flow, jól működtünk. Legszívesebben az összes képet felraknám. De mind közül a legelső kép az, ami megfacsarja a szívemet. Nehezen tudnám megfogalmazni, hogy miért, de talán mert árad  a férfiból a férfiasság, a nőből a nőiesség és kettejükből az összetartozás. Az is max. És Max. És Iza :))) Köszönöm mégegyszer :))

Kivagyok a folyamatos mentegetőzéstől, magyarázkodástól, okoskodástól. Kivagyok attól, hogy mindenhonnan ömlenek a gyermekvállalás szupernarratívái és nonpluszultrái, rózsaszínnel futtatott bécsicsipke-szerű mondatfolyondárai. Nem hallani mást, csak, hogy a csoda, a babaillat, a türelem, a következetesség, waldorf innen, montessori onnan, mindenki pszichologizál, analizál, nagyon indigó, pürésít és rettentő bio, ergonómikus, bionikus, bökkenőmentes, zajtalan, safety, púderes, családcentrikus, bababarát, anti és hipoallergén, gluténmentes, homeo, homemade, DIY, tutira van benne aloe vera a jolly joker, valószínűleg pelyhesített, szájbarágós és cukormázas.

Igaz ez mindenre ami a gyerekekkel kapcsolatosan megvalósul fizikailag és elméletileg egyaránt. És erre a sok mindenre persze van egy magyarázat is, hogy miért. Esetlen, áltudományos vagy éppen átlagos, közhelyes, de van. Én a magam részéről szándékosan kihagyom az elkövetkezendő három posztból az un. cukormáz részt, mert nyilvánvalóan van bennem olyan is, különben mi értelme lenne. Nem sorolom fel párás szemmel azokat a pillanatokat, amiket én örökre elraktároztam magamban. Biztosan állítom, hogy ennek ellenére szeretem a gyerekeimet. De számomra az anyaság, a szülőség nemcsak ebből áll. És ezt messzemenőkig be merem vallani magamnak is és másoknak is. Nem fogok álszenteskedni. És ez még csak hagyján, de én ettől még EMBER vagyok. Meg nő. Meg könyvtártag. Meg hobbyfutó és olvasásfüggő. Főszakács, íródeák. Fotós, kocaszociológus. Én tökre elhiszem, hogy attól, hogy három gyerekem van, determinálva vagyok bizonyos dolgokra. Addig vagyok tökéletes, amíg aggódó arccal popsikenőcsöt váltok ki (gyógyszertárit persze, bár már Bepanthen-ék is megmondták, hogy csak azoknak kerül a híres kencéből a hátsó fertályára, akiket nagyon szeretnek), de én erre nem vagyok hajlandó. Nem dobálom a hajtűmet a játszótéren azon versengve, hogy ki mennyit szopott. Upsz…az olyan obszcén lenne nem? Senkinek semmi köze. A királyi többes a csúcs. Amikor az anya-gyerek szimbiózis II. szám I. személyben manifesztálódik és ki is jön ebben a formájában. Egyszerűen nem marad bent. Nekem rendesen fáj hallani a “papiztunk”????? iszikéztünk, kaksiztunk. Legszívesebben kétségbeesett arccal kérdezném, hogy MINDKETTEEEEN??? (ezen a ponton valódi rémületet érzek különben...arra szoktam gondolni, hogy a gyerekét még csak-csak, de hogy a mama milyet, na azt aztán semmiképpen).

Hogy mindez miért gondolom megosztani? Egyrészt túl sok tévhit övezi ezt az anyaság dolgot. Ezt most lerántom. Ezenkívül pedig minden héten kapok 2-3 olyan kérdést, hogy a munka-gyerek kombó mellé a futás, a fotózás, a blogolás, az olvasás estébé, ez az én időmbe hogyan fér bele, burkoltan célozva arra, hogy vajon honnan vehetem el az időt arra, hogy anyaságom szentélyéből aljas módon kikacsintva evilági, alja dolgokkal foglalkozzam. Van akitől ez a kérdés egyáltalán nem zavar, van aki nem nekem teszi fel egyenesen, van aki felteszi és nagyon zavar és van akinek egyáltalán nem érdekel a véleménye. Én már csak ilyen szerencsésen vagyok összerakva, hogy rendkívül jól tudok szelektálni a vélemény-nyilvánítók között. A rövid válaszom az, hogy mivel nem szűntem meg létezni és önmagam lenni - és nagyon fontos: maradni - annak ellenére sem, hogy bevállaltam ezt a nem kis életfeladatot. Sőt, mitöbb telerakom a gyerekeimet elvárásokkal, teher alatt nő a pálma alapon. Szívesen adok tanácsokat is, hogyha valaki elakadt volna abban, hogy hogyan tegye könnyebbé a hétköznapjait. Tényleg nagyon szívesen, előre szólok, csak extrémek jelentkezzenek.

Mivel az egész sztori legalább 3 összetevős számomra, ezért ezt a mostani témát alsó hangon 3 részesre tervezem. Az következő lesz az a rész, amikor bemutatom gyarló önmagam. A második az, hogy miként utasítom el azt a környezetem által rám erőszakolt szerepet, ami valójában az ő idealizált, mindenféle empíriától mentes elképzelésük lenne arról, hogy nekem hogyan kellene léteznem. Aztán gyakorlati tanácsokat tervezek, vicceseket, szándékosan kikarikírozottakat, hogy lehessen érteni, hogy mire is gondolok valójában, amikor a terhelésről beszélek. Teszem mindezt azokért elsősorban akiket érdekel. Akiket nem, azok is el fogják olvasni, hogy aztán szétszedjék, felzabálják és újra kiokádják. Hát, de hogy ez engem mennyire nem érdekel, azt nem tudom elmondani. Azokért akik fiúkat nevelnek és nem akarnak kockafejű, nyelvheggyel fényesre pucolt seggű, mindenféle probléma megoldására alkalmatlan posztadoleszcencia áldozatául esett kullancsokat nevelni, (aki nem tudják milyen az arcukba fújó hóvihar, nem kötnek cipőt, mert már van tépőzár, nem ismerik a poharat, csak a csepegésmentes kulacsot, nem isznak csapvizet, (nem is baj, 20 év múlva nem lesz) nem írnak kézzel, levelet végképp és dettollal mosnak kezet. Ezek ugyanis a jövő generációja :D :D :D komolyan mondom röhögnöm kell...vagy sírnom. Vagy a kettőt együtt. Az is megy. Pont ma bizonyosodott be. 

Ez itt a kérdés, és ez csak utólag fog kiderülni. De ha sosem próbálom ki, akkor utólag sem. Akkor sosem fogom megtudni :) Márpedig ezt nekem fontos megtudnom. És amikor majd feketén-fehéren kiderül, akkor előbbi esetén büszke leszek magamra, utóbbiak viszont megvilágítják, hogy hová kell vagy lehet még fejlődnöm. Arról a hosszútávú befektetésről nem beszélve, hogy ez remélhetőleg mintaként szolgál a fiúk számára. Azt remélem, hogy akarva-akaratlan ivódik beléjük az a tulajdonság, hogy ne legyenek outsiderek a körülöttük lévő dolgokkal kapcsolatban. Ezt várom tőlük. Ne lépjenek át senkin, nyújtsák ki a kezüket-lábukat-lelküket, ha valakinek szüksége van rá. És - ne adj'isten - fordított esetben ezt kapják is vissza. Persze nincsenek illúzióim, nem csak Teréz anyák és Ghandik fognak holnaptól kinyilatkoztatni, közösségi portálon posztolni, utcákon sétálni. És félreértés ne essék, nem kell átmenni álságosságba, glóriafénykörös, párásszemű képmutatásba, nem kell úgy csinálni, mintha senkiben semmi rossz nem lenne. Csak legalább ellensúlyozni belőle valamennyit. 

Az én vállalásom a félmaraton. Természetesen van olyan is, aki nálam sokkal nagyobbat vállal, de mindenki a maga szintjéhez képest emelje a tétet. Nekem ez nagy ugrás lesz. Számosítottam az Élménykülönítményes felajánlásomat, persze csak nagyjából. Nem csak a kilométerek miatt, hanem az összeg miatt, amit vállaltam, hogy megszerzek a Bátor tábor számára. Ez az összeg 150.000 forint. Van bennem félsz mindkettő miatt. Előre szólok, hogy direkt leszek és gerilla típusú :) Mert szeretném megcsinálni. Szeretném a pénzt nekik és szeretném a kilométereket is magamnak. Ha csak egyetlen reménytelenül is boldog könnycseppet sikerül vele kicsalni, azért is megéri :) Háddeneeeem? Dehogyisnem. 

A napokban elkészül a saját profilom az Élménykülönítmény oldalán. Mindenáron meg fogom osztani, itt is, és a Facebook-on is. Gondoljátok át, osszatok-szorozzatok, fogadjatok örökbe kilométert tőlem :) határtalanul mennyiségű hála lesz a jutalmatok, ami, úgy érezhetitek nem jut el, pedig de :) Pozitív energia formájában! 

Itt a bemoldalam elérhetősége: http://elmenykulonitmeny.hu/esemeny?kid=55

... vagyis inkább összekeverődik,habosra, selymesre, gazdagra hogy egészen pontos legyek :)

Jó esetben az ételkészítés sokkal több, mint egyszerű, statikus munkafolyamat. Persze előfordul, hogy én is annak érzem, olyankor amikor nincs az az ételmennyiség amivel a sáskákat akiket világra hoztam, ki lehetne sámfázni belülről, lehetőleg úgy, hogy senki se kérdezze meg fél órán belül, hogy "vanvalamirágcsálnivalóóóóóóóóóó"?

Mégis sokkal inkább úgy gondolok rá, mint a szeretetnek egy formájára, amiben néha meg lehet találni a könnyebb utat, sőt, nem csak lehet, hanem kell, mert tudjuk, hogy néha még szupermen is elfáradt, sőt az anyukája is aki biztos, hogy szuperebb volt. Én mondjuk csak sejtem, mert azok a szupermenek, akikkel én aktív kapcsolatban vagyok, nem elfáradnak, hanem perpetuum mobile mozgásban vannak, maximum kis időre összeesnek, (de közben is mozognak) ezt hívjuk alvásnak.

Betegesen vonzódom a kenyérre kenhető mischungokhoz, mártogatósokhoz, főként mióta úgy döntöttem, hogy nem annyira kedvelem a húskészítményeket (itt nem a pacalra, vagy a bőrös malaccombra gondolok, azt nagyon is kedvelem). Több szempontból is lélekemelőek számomra. Hugh-Fearnley-Wittingstall, aki a legutóbbi könyvében egy egész fejezetet szentel ennek az étkezési stílusnak, és én nem tudom letenni azt a könyvet, úgy fogalmaz - minthaaszámbólvennékiaszót - hogy sokféleségük miatt tökéletesen alkalmasak "benti piknik" jellegű étkezésekhez és ugyan emiatt karneválos ízkavalkádot csapnak az ember szájában, hogy nagyon jó maradékelnyelők, újrafelhasználók, egyszerűek és zseniálisak. 

Egyrészt egy tönkremenőben lévő nagyobb adag, zsíros házi tejfölből készült, nem pedig  bolti cuccból. Fogalmam sincs, hogy ez számunka mit jelent, mert a tejtermékgyártók sumákságainak még nem néztem utána, csak egyszerűen marha jól hangzik, hogy "házi", olyan mintha azt mondanám, hogy kristálytiszta. Ezzel a lelkiismeretemnek az a része, aki folyamatos presszió alatt áll az egészséges életmódot hajtogatók miatt, le is van higgasztva, hozzátéve, hogy ez engem nem fog visszatartani attól, hogy a bolti dobozosból is elkészítsem. Tehát ha akad egy nagyobb adag tejföl a hűtőben, és biztosan tudjuk, hogy nem fog elfogyni, mert nem készülünk ipari mennyiségben rakott krumplit készíteni, akkor ez a legjobb megoldás, illetve ugyanígy lecsepegtetve, mézzel édesítve, gyümölccsel turmixolva fagyinak is tökéletes, aztán tortakrémekhez sem utolsó, tehát nem tudom mi a legjobb megoldás :) (bocs még annyit, hogy kevés lime-mal, mézzel és egy kevés tejszínhabbal tökéletes pohárdesszert :))

A lecsepegtetés technikája: tiszta edény, géz, fakanál. A gézbe beleöntöd a cuccot, szorosan megkötöd, a fakanálhoz erősíted és az edény fölé teszed. Ennyi. Egy éjszaka kábé. 

Ha lecsöpögött akkor visszamarad egy nagyobb adag zsíros kence, amit hívjunk bázisnak.  Csak azért, mert utána azt teszel bele, amit akarsz. Fontos, hogy túl sok minden ne kerüljön bele, erre az ételre nagyon igaz a kevesebb több. Inkább csak egy-két ízbombát párosítok, de mindkettőt karakánul érezni akarom. Most 1 ek. római köményt (ami amúgy az egyik fétisem) megpirítottam, így sokkal jellegzetesebb íze lesz, összetörtem egy mozsárban, hozzáadtam egy gerezd fokhagymát, egy nagyon kicsi olívaolajat, hogy kenhető legyen, fehérborsot, tengeri sót, utóbbiból ütős lett volna a füstös változat :). És mégvalamit, egy bryndza típusú sajt hűtőben árválkodó maradékát. De anélkül is jó lett volna, csak nem akartam, hogy megmaradjon. 

A következő poszt témája a finomfőzelék miatt méltatlanul perifériára szorult sárgarépa lesz, ugyanilyen mártogatós formába öntve, fokhagymás lepénykenyérrel.

Miközben a boromat fogyasztottam ebből a csodás borospohárból (betegesen ragaszkodom a formájához gyerekkori emlékeim okán) megrendeltem egy újabb könyvet. Egy újabb receptkönyvet. Mondhatnánk, hogy "jóégaztmegminek", ha mindennap 4 fogást főznék sem jutnék a végére annak, ami most a rendelkezésemre áll. De ez egy különleges szakácskönyv, amint a kezembe kerül elárulom :) És egyértelművé teszi, hogy miért posztoltam egy ilyen triviális receptötletet. 

Örökérvényű, minden oldalról támadható, agyonrágott, kimaxolt témát választottam a mostani poszthoz, tettem mindezt legújabb könyvélményeim miatt, amitől egészen egyszerűen lehetetlen szabadulni. Csak olyanoknak ajánlom, akiknek a beleérző képességük rendkívül fejletlen, vagy pont az ellenkezője. Nincs semmi a kettő között.  (Bocs már, ha a macsó rendőrös sztoriba bezavartam, nincs aggódnivalótok, ők is jönnek idejében :))

Tehát a téma:

Azért, hogy objektíven tudjak tekinteni a holokauszt kérdéskörére (ami amúgy lehetetlen vállalkozás személyes érintettség nélkül is vagy szociopatának kell lenni hozzá, hoppá Hitler), még idejekorán (értsd, amikor eszméletre ébredt a kritikai szellemem) a magam számára mobillá tettem a történetben azt a sokak által vörös posztónak tekintett tényt, hogy a mátrixban az ókor óta renitensnek számító zsidóság van. Akkor veszem ki és teszem vissza, amikor csak akarom. Még akkor is, ha eldöntött tény a múlt tekintetében, hogy őket kivenni nem lehetséges. Úgy tapad össze a kollektív tudatban ez a három szó, (náci-zsidó-holokauszt) hogy néha tényleg úgy tűnik,  szétszedhetetlen. De én úgy látom, hogy ez okozza a hályogot. Megvakít a témával kapcsolatban. Bevonz egy csomó más sallangot. Ráadásképpen nemcsak róluk szól. És mert úgy gondolom, hogy az ilyen típusú Endlösung-hoz csak a Földnek van joga. A természetnek. Az embernek nem. Több embernek sem. Igaz, a természeti törvények által vezérelt világnak évszázadok óta vége, (egyszerű példával: ha lemegy a nap, felkapcsolod a villanyt) ma már csak emlékeztet minket mindenféle cunamikkal, hogy nemcsak rátapostunk a lábára, hanem régóta állunk rajta. Vicces, hogy azt gondoljuk nagy mindenhatóságunkban, hogy a természet törvényeire való hagyatkozás nem lehet semmilyen normarendszer alapja, mert ez mára szinte az egyetlen olyan dolog, ami emberi akarat által nem befolyásolható. Aztán mindig bebizonyosodik, hogy ha nagyon akar,  mégiscsak szabályokat alkot :). Annyi bizonyos, hogy Hitler lepipálta az legtöbb emberáldozatot követelő cunamit is pusztítás tekintetében. Hitler vs. Földgolyó. Szinte hihetetlen. Maradva a lényegnél, engem a cselekmény érdekel, aminek a középpontjában a humánum van, nem pedig a zsidó, cigány, homoszexuális etc.. 

A világháborúk idején teljességgel logikus azt gondolni, hogy megszűnik ember és ember között az isteni parancsolatok szabályzó ereje, de hát a szekularizáció folyamata már sokkal-sokkal hamarabb elkezdődött, valamikor a nagy forradalmak korában.  A vallástalanodás és háborúskodás tetőfokán még az a Nietzsche elmélet is elfogadható, hogy ezen szabályrendszernek a hiányában magunk közül kell választanunk autonóm döntéseket hozó erkölcsi vezetőt.  Csak az nem mindegy, hogy milyet. Ugyebár. Na engem a történet ezen a ponton kezd el érdekelni. Történetileg és történelmileg egyaránt.

Mindig ugyanaz a két dolog mozgatta az agyamat ezzel az egésszel kapcsolatban, talán azért, mert úgy éreztem, hogy megérthetem általuk magát a tényt. Hitler maga, az ember, a személyisége, és - most lehet, hogy szabadkoznom kellene – de a kínos részletek. Hogy a végső megoldás hogyan vált valóra.

18 éves voltam, amikor megvettem Robert Jay Lifton, zsidó származású (puffneki) amerikai szociálpszichológus, író, pszichiáter, Náci orvosok című, brutálisan átfogó, vaskos tanulmányát, az azóta ismeretlen helyre távozott Magyar Könyvklubban. Ebben elhangzik egy kétségbeejtően igaz mondat.  Az méghozzá,  hogy az emberiség történetében egyedülálló esemény semmivel össze nem hasonlítható, és az emberi felfogó és befogadóképesség egy olyan spektrumát karcolja meg, hogy az esemény könnyedén megmerevedik az érthetetlenben. Úgy fogalmaz, egész pontosan, hogy „Az ember még a felfoghatatlant is szeretné megérteni..” de 500 oldalon keresztül taglalja túlképpen, hogy ezek az események a teljes megértés határán kívül esnek. Na most én is itt tartok…

A két könyv, amit párhuzamosan olvastam, szándékosan így, hogy kicsit kifeszítsem a vásznat ugyanazon téma kétféle feldolgozása között, Yann Martel: Beatrice és Vergilius-a, és Dr. Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban (eredeti címen, a mostani kiadás címe sokkal durvább, maradok ennél). A két könyv egyenként, egymás után, alatt, előtt, sorrendek nélkül is kötelező, utóbbit iskolarendszeren belül tárgyalnám történelemóra keretében a száraz és lényegtelen tematika felhozásaként. Ezzel a párhuzamos olvasásmódszerrel szisztematikusan robbantani lehet az érzékeket és a hétköznapi apátiát.

Alapvetően különböző műfajok, előbbi egy szürreális mese, vagy inkább abszurd dráma a holokausztról (ezt egy másik posztban fogom kicsontozni), utóbbi egy tömény, döbbenetes leírás a részletekről személyes élmények alapján és már a puszta elolvasása is poszt-traumatikus stresszt okoz. Nem lehet elmenni mellette. Az első oldalon az író majdhogynem mentegetőzik amiatt, hogy  nem törekszik irodalmi babérokra, de lassan kiderül, hogy boncolóorvos létére mégis van stílusa, nem is akármilyen. Valamiért az történik, hogy az események olvasása közben az orvos íróvá avanzsál. Számomra legalábbis mindenképpen. Vannak pillanatok, amikor az ember szeretné azt hinni, hogy az egész ugyanolyan fantazmagória, ahogy Yann Martel interpretálja a sztorit. Van, hogy csak ülsz a kanapén, nézel, de nem látsz kifelé, és nem vagy képes tovább olvasni, mert vetíted belül a leírtakat és nem tudod, és nem is akarod elhinni, hogy tényleg megtörtént. Egyáltalán nem akar egyébként megoltalmazni ettől.  A legdurvább holokausztra reflektáló mű, amit valaha olvastam. Totális betekintést enged az auschwitz-i megsemmisítő tábor világába. Kicsit olyan, mintha valaki még ott helyben, egy szervezett gyárlátogatás keretében körbevezetne, miközben akut történnek a dolgok cca. 40 km²-en. Nincs tanulság. Csak tények vannak. Leginkább a folyamat és az ehhez szükséges infrastruktúra szisztematikus, német precizitást igénylő kiépítése képeszt el még most is. És a résztvevők száma, akik ennek az iparszerűsítésében kétkedés nélkül részt vállaltak. Az a tény, hogy az áldozatokat az utolsó pillanatig képesek voltak félrevezetni, időkorlátok közé szorítva minden momentumot, a beérkezéstől, az értékek einstandolásától a levetkőzésen át a gázkamrákba való belépésig. Hogy kíméletlenül pontos leírást ad a gáz hatásáról, állsz az ajtóban és látod, hogy mi történt, még azt is, hogy hol öntötték be a csövekbe az ominózus Zyklon B-t. Az, hogy ebben orvosok segédkeztek, sőt használták fel emberek százait félreértelmezett kutatások kísérleti nyulaiként. Hogy mi történik azokkal a szerencsétlenekkel, akiknek jobb lett volna azonnal a gázkamrába jutni, de ott sem mindegy, hogy melyikbe.  Őszinte és mély sajnálatot érzek minden olyan koldus, csavargó, cigány, prostituált, homoszexuális, antiszociális vagy az elmekórtani esetnek számító, vagy éppen zsidó, jehova tanúja vagy bármely törvényen kívüli embertársam iránt, aki a totális állam politikai elveibe nem fért bele, mert fenyegette az oszthatatlan nemzeti organizmus egységét és ezért elpusztult. Nem tudok jobb szót. Ez nem halál, ez pusztulás. Himmler szerint is nehéz és fárasztó munka volt, ami teljes odaadást követelt...

Órákig tudnék írni erről de a végét senki sem olvasná el, már most tudom, hogy nem ez lesz a legolvasottabb poszt de nem érdekel igazán. Ma, amikor csak posztoljuk a borzalmakat, de valójában elfordítjuk a fejünket egy szembejövő hajléktalan láttán is, ma erre a Tajgetoszra nem vágyunk felmászni 8 óra munka után. Mert innen le kell ugrani. Vagy ugrasz a történettel, vagy tedd le a francba a könyvet. Nem érdemes belekezdened. Fázol. Ülj be egy kád forró vízbe. Éhes vagy. Menj ki a konyhába egyél. És soha többet ne vedd a kezedbe egyik könyvet sem. Minden sora arra figyelmeztet, hogy semmiképpen nem fogod megérteni. És pluszban valamiért van bennem egy rossz érzés is. Kicsit armageddonos, meg utópisztikus, de a végső megoldást emberek találták ki és hajtották végre. És emberekből sok van a Földön jelen pillanatban. Túl sok.  Egy jó cunami?