Mivel? Hát magával!! Nem tudom...Nem tudja??? Tényleg nem? Próbálja ki :)) Eszméletlen jó? Ugye Vazi?? :D
Minden fotózásom a Valami miatt maradandó élmény. Egyszerűen elkap ez a Valami. Mindig más. Mindenkiben más. Van, hogy a nyugalom, van, hogy a szerelem, aztán a látvány, a két ember közötti összhang, a színek, a babaillat, egy jó kisugárzás, a pillanat, egy mozdulat, a portré ereje, egy arckifejezés. Színesben készítem a képeket, de szinte az elkészítés pillanatában tudom, hogy melyiket szeretném viszontlátni fekete-fehérben.
A hétvégi fotózást több szempontból is nagyon vártam. Egyrészt azért, mert olyan emberekkel töltöttem ezt a pár órát, akiket szeretek. Másrészt úgy éreztem, hogy ebben a sorozatban kimaxolhatom a fotózásról alkotott elképzeléseimet. Akik egy kicsit is ismernek, azok pontosan tudják, hogy nem kedvelem a stúdiófotózást. Nekem az túlságosan steril és a végeredmény egy hamis illúzió a tökéletességről. Olyan márpedig nem létezik, maximum az ember közreműködése nélkül létrejövő és létező dolgok relációjában. A tökéletesség tehát csak egy szubjektív fogalom lehet. 
Tökéletesen bevilágított helyen, tökéletesre sminkelt és lokniba burkolt nők és macsósított férfiak, álomszép becsillanások vakítják el a valóságot. A valóságot fotózni, az lehet egy út a tökéletesedés felé, a tökéletest fotózni viszont a valóság figyelmen kívül hagyása, amiből pont a lényeg, a fejlődés lehetősége hiányzik. Ennyit a bevezetésről, és hogy, ezt miért volt fontos elmondanom, azt a poszt végére akárki is megértheti.
Ha jól számolom, akkor nagyjából 12 éve ismerem Évikét és Vazult. Nem emlékszem, hogy egészen pontosan hol találkoztunk először, csak azt tudom, hogy ők azon kevés emberek egyike, akikkel az első pillanattól akadálytalan a kommunikáció közöttünk. Mintha ezer éve. És bár elfoglaltságunk okán ritkán találkozunk, ez mégis minden egyes alkalommal így van. De talán nem is ez a legcsodásabb bennük. Hanem az, ahogyan ők a valóságban léteznek. Ahogyan illeszkednek abba a nagyon más világba, ami körülveszi őket, azzal a nagyon egyedivel, amit maguk körül teremtettek. Amivel olyan nagyon azonosak, hogy az elmondhatatlan. És amit nem engednek befolyásolni semmi és senki által :) És ami egy olyan sajátos keverék, amihez foghatót én még nem láttam, és amely keverékben még az egymásnak ellentmondó elemek is jól megférnek, ezek minden egyes részletét ők maguk legalizálják :) És annyira kevés ilyen ember van, aki nem akar megfelelni valaminek...
Körülöttük béke van. És színek. Meleg színek. És jókedv és palacsintaillat, pici füstölő és babaillat. Vazi skótkockában tetkókkal. És Katinka-csicsergés. Meg Évike mézédes hangja:) Simán, mintha egy mesébe csöppennél. Nagyon pici lakás. Narancssárgás félhomány. Már látom a brutális ISO-t, mert tudom, hogy én itt nem fogok vakut használni, csak ha nagyon muszáj. Inkább a szemcse, minthogy elvesszen a hangulat. Nagyon csepp Cili baba, rettentő jól reagál minden mozdulatra. A földön ülök, felhúzott lábaimon Cilivel, csak kicsit méltatlankodik, ahogy színes gézbe tekergetem és azonnal visszaalszik, ahogy a két kis kezét a mellhasához szorítom picit és ringatom. Halkan beszélgetünk közben, babzsákot igazítunk, tarka anyagokkal zsonglőrködünk, bindit ragasztunk a homlokára és közben a külvilág odakint marad erre a néhány órára :) Fontos nekem, hogy a képeken minden olyan megjelenjen, amit velük kapcsolatban érzek, amit róluk gondolok. Az objektív körülmények (a szó átvitt és nagyon konkrét értelmében is) nagyon messze vannak a tökéletestől a fotózásnak azt az alapvető szempontját figyelembe véve, hogy miért is nevezték el "fény"képezésnek :) de a vakut csak a végén vagyok hajlandó elővenni és csak azért, hogy cserfes Katinkát is bele tudjam komponálni egy-egy képbe.
Valami ilyesmire gondolok amikor a fotózás szubjektív lényegét szeretném megmagyarázni. A valóságban megmutatni valamit. Valamit, amit négyzetre emel a tény, hogy önmagukkal és a világgal megbékélt, önazonos emberek a főszereplői a képeimnek és amit aztán zárójelbe téve köbösít a tény, hogy nagyon bírom őket. Ha csak az első megvalósul, az már önmagában is elegendő. Így meg ajándék. Két óra tömény ajándék.
