Ha meg akarod tudni, hogy ki vagy valójában, meg kell találnod a fűszerészt. Nem mondhatok el többet róla, csak a foglalkozását, de az egészen biztos, hogy senki más nem fog tudni segíteni. Nem kell a szemed, hogy lásd, nem kell a kezed, hogy érezd őt. Ezek olyan érzékszervek, amik torzítják a valóságot, jelmezbe öltöztetik a környezetet, amiben – mindannyian úgy hisszük - biztonságosan mozgunk. Bár én akkor, amikor rátaláltam, már tudtam, hogy  látni-érezni-tudni nem általuk vagy velük fogok. A képzeletem fog segíteni és még valami. Nem véletlen találtam meg a Csillagkertet sem. Ez egy egyszerű ok-okozati összefüggés.

Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztam, megkeresem az emlékeimet. Bonyolult és mások számára talán nevetséges történet, hogy miért kényszerültem erre a lépésre. Talán elég belőle annyit elmondanom, hogy egy fura, álmokkal átszőtt éjszaka reggelén, az eszmélésnek abban a pillanatában, amikor még csak a test ébred, csukott szemmel feküdtem a súlytalan létezésben, a langymeleg pézsmaillatban, tudjátok abban, ami szinte hozzád simul, kézenfogva, finoman ránt magával, suttogja, hogy inkább aludj vissza, hazudja, hogy tovább álmodhatsz.Tavaszi reggel volt. Az összes függönyrésen átpréselte magát a napfény és a résnyire nyitott ablakon beszűrődött az ereszcsatornán megpendített madártánc hangja. Boldognak kellett volna lennem. De én csak feküdtem és valami fura szomorúság lépkedett keresztül-kasul rajtam. Ahogy ébredezett a tudatom, úgy jöttem rá, hogy miért. Furcsa érzés volt, és úgy éreztem, hogy egyszerűen csak megfordulok és megkeresem az okát. Visszatekerem a szalagot. Felveszem a feszültség láthatatlan fonalát és elindulok visszafelé az álmomba, hogy rájöjjek mi zavar. Lassan és bizonytalanul repkedtem, úgy rugaszkodtam el egy-egy gondolatsziromról, mint egy pillangó. Nem tudom mennyi időbe tellett, nekem rettentő hosszúnak tűnt, mintha évekig tartott volna, de az idő olyan megfoghatatlan dolog. Csak azt tudtam, éreztem, hogy már közel van. Aztán megtaláltam őt. Valakit akiről éreztem, hogy ismerem, azt is tudtam, hogy szeretem, erősen, mélyen szeretem, de nem láttam az arcát. Utána már csak az eszméletre emlékszem. Arra, hogy nyitott szemmel fekszem, a hátamon, hallom a tavaszt, hallom a madarak táncát.

 (Lehet, hogy most hibát követek el, és nagyon megkönnyítem a dolgotokat, de el kell mondanom hogy ez csak akkor fordulhat elő, ha elveszítitek az emlékeiteket. És mostmár azt is, hogy mindenkinek lehetősége van megtalálni. Én magam kerestem a megoldást. Tudtam, hogy ami a gondolataimban megszületik az örökre megteremtődött, annak ereje van, és az elegendő iránymutató lesz. Tudtam, hogy meg fogom őket találni. Elveszett emlékeim megvannak valahol, csak arra várnak, hogy rájuk leljek.)

Hogy miért akartam megtalálni? Mert attól féltem, hogy az emlékeim nélkül nem leszek többé ugyanaz az ember. Mert tudtam, hogy hol villódzó, hol homályos, hol hamuvá hűlt emlékképeim között vannak elveszíthetetlenek, főképpen amik emberekhez kapcsolódnak. Olyan emberekhez, akiknek a puszta létezése jelenti az identitásom alapját, hozzájuk viszonyítok, még akkor is ha ők már nincsenek. Ez adta az idők során értelmemet, ez formálta a lényemet, a tudatomat. Cserébe én halhatatlanná tehetem vele azokat, akikre emlékezem. Ennyivel tartozom nekik. Mert egyszer valóságosak voltak. Ha nem akarnám megtalálni őket magamban, azt jelentené, hogy ők nem léteztek soha. És azt, hogy akkor én sem vagyok. Vagy legalábbis örökre megváltozom. Nem akartam megváltozni.  Tudtam, hogy nem adhatom a képzeletem kezébe sem a dolgokat. A képzelet csalfa dolog. Képes a hazugságra is és az eltüntetésre is. Nem színezheti újra őket kénye-kedve szerint, nem rajzolhat arcot senkinek. A képzelet olyan, mint egy varázsló. Képes rá, hogy a szemedbe kacagva megvicceljen és karikatúrát készítsen a valóság helyett. A képzelet csak egy eszköz, amivel előhívhatom az emlékeimet. És én kész voltam felhasználni ezt az eszközt.

A napok teltek, a szemem látott, a fülem hallott, a kezem érzett a természeti világban, de semmi sem történt a lelkemben, pedig szélesre tártam. Ezért csak vártam és vártam. Nem voltam türelmetlen mert tudtam, hogy ez így van rendjén.

Egy álmatag, magányos sétám alkalmával történt. A helyet sajnos nem árulhatom el. Az utatok úgyis odavezet majd, ha szükség lesz rá.A fényképezőgép súlyosan lógott a nyakamban. Meg-megálltam, hogy  az objektíven keresztül szemügyre vegyem ezt  a csodálatos helyet. Kis gázlókon lépkedtem át, járatlan utakon, háborítatlan, lüktető, titokzatos növényölelésben. Pattanó rügyeket, igazgyönggyel díszített, harmatcseppes pókhálókat, peckesen pöffeszkedő madarakat kerestem. Zsongott az élet bármerre néztem. Összetéveszthetetlen természet-illat lengett körülöttem, súlyos, termékeny. Mindennek volt egy kis hangja, egyáltalán nem volt csend. Pattant, surrant, zizzent, roppant mindenhol valami. Vidáman. Nagyon vidáman. Boldog voltam attól, hogy hallom.

Ahogy átléptem egy mohos fatörzsön, észrevettem valamit a földön. Lehajoltam érte. Egy ázott, összehajtogatott, sáros papírdarab volt. Kihajtogattam. Ki ne tenné? Egyetlen szó volt ráírva:

Csillagkert

Mintha még fogott volna a tinta, amikor valaki beletörölt véletlenül. Leültem a fatörzsre, és körülnéztem. Ízlelgettem a szót. Furcsa volt egy ilyen elhagyatott helyen az emberi jelenlétnek ez a formája. Itt nem érhet össze a világ, ennek a papírlapnak semmi keresnivalója az érintetlenben. A föld puha volt, tavaszi, duzzadt, vizes föld. Minden lábnyomom meglátszott. Valaki járt volna itt előttem? Kieshetett a zsebéből? Nyomát sem láttam előttem erre járónak. És egyáltalán hogy került erre a papírra ez a szó? Ki írhatta oda? Úgy éreztem felesleges volt felírni, ez olyan szó amit nem lehet elfelejteni. Csillagkert? Csillagkert…Mostmár tudom, hogy miért nevezik így azt a helyet. Mert nem lehet akármikor rátalálni és meglátni. Bizonyos emberek bizonyos pillanatban találnak oda, mások számára láthatatlan, mint a csillag ami csak éjszaka fénylik, akkor látni csak, vagy lehullik és akkor mintha nem is lett volna. Akkor még nem tudtam. Csak ízlelgettem a szót, és közben azt éreztem, hogy valamiért ez a szutykos papírfecni ide tartozik, és azt is, hogy nem vihetem magammal. Gondosan összehajtottam. Egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy csak úgy dobjam el, vagy tegyem pontosan ugyanoda ahol találtam. Aztán az utóbbit választottam. De mintha valami megváltozott volna. Úticélom, hogy tulajdonképpen fényképezni jöttem, hirtelen értelmetlennek tetszett ezután az élmény után. Azt sem tudtam, hogy merre induljak tovább, pedig előtte gondolkodás nélkül hozott ide az utam. Mintha csend ült volna mindenre. Nem éreztem az illatot sem. Az élet ugyanúgy lüktetett tovább, de nem volt hangja és illata.

És akkor rájöttem. A képzelet. Hát az majd életre kelti a hangokat. Koncentrálni kezdtem a körülöttem lévő dolgokra. Néztem a zsongást és elképzeltem a hangokat: a pattanást, a surranást, a zizzenést, a roppanást. Először csak halkan, külön-külön hallottam meg őket. Aztán kicsit zavarosnak hangzott az egész, egyáltalán nem volt benne az a eleve elrendelt tökéletesség, amire csak a természet képes. Úgy rakosgattam egymásra őket mint egy zeneszerző a különböző hangszerek hangjait. Szépen lassan elkezdtek felcsendülni a különálló hangok párhuzamosan is. Lassan harmónia és újra rend lett bennük. Nagyon elégedett voltam. És akkor megéreztem az illatot. De nem azt amit korábban. Nem azt az émelyítő, súlyos, avarpárás, rothadásból és ébredésből egyaránt fakadó természetillatot, hanem egyetlen egyet. Olyan élesen, hogy szinte fullasztó volt. Behúnytam a szemem. A mosoly valahonnan belülről érkezett. Óriási levegőket vettem az orromon. Nem akartam abbahagyni. Jellegzetes illat volt. Tudtam, hogy minek az illata. Azonnal tudtam. A kaporvirágé. És hirtelen kirajzolódott az arc is. Nem árulom el, hogy ki volt. Mert nem fontos. Csak az számít, hogy általa a legfontosan női archetípusomat kaptam vissza.

Amikor újra kinyitottam a szemem, a földön heverő papírra esett a pillantásom, ott volt ahova visszatettem, de még egyszer látni akartam mi van ráírva. Felvettem, kinyitottam. Egy üzenet volt rajta:

 “Az illat az emlékek fűszere. Anékül tudatosul, hogy észrevennéd és anélkül késztet emlékezésre, hogy bármit tehetnél. Ne feledd, illata mindennek van. Az időnek is, éppúgy, mint a virágnak.

A fűszerész”