1997 novemberében halt meg. Mindent megtett érte, a májcirózis, az alkoholizmus és a folyamatos elbutulás bermuda háromszögében tengődött évekig, tekintve, hogy nem hitt az örök életben, neki tényleg a halál volt a megváltás. A dolgok aztán történtek tovább, a felesége lassan nélküle is elhasználódott, talán kicsit lassabban mint vele, de az emléke is éppen oly nehéz volt, mint a létezése. A gyerekei felnőttek. Kicsit zavarta, hogy nem tud velük beszélgetni, de élvezte, hogy nem keseríti meg az életüket, kedvelte ezt a másik világot, ahol nem fájt semmi, ahol volt ideje gondolkodni, ahol a barátai valóban barátok voltak. Itt nem kerítette hatalmába dühroham, a keze nem nyúlt önkéntelenül a kannás bor után. Találkozott néhány régi cimborával is, olyanokkal, akikkel, mielőtt meghaltak, a Gödörben múlatták az idejük nagy részt. Mármint a munkaidejük nagy részét. Bódult hangoskodás helyett most érdemi beszélgetéseket folytattak, arról, hogy mi lett volna, ha nincs rendszerváltás. Ha minden marad a régiben, ha nem cseréli le az ifjonti tüzet a kapitalizmus elleni küzdelem. Eljártak a Tabánba. Emlékezni. Ő korábban koncertekre járt ide, aztán a gyerekeivel szánkózni, éppen a nagy változás küszöbén, de még innen, maradtak szép emlékei, a lányok mögött ülve, amikor kettétört a szánkó és ő ottmaradt a pálya közepén nagyokat nevetve, forralt bort iszogatva, kértek a gyerekek is, egy-egy korty jutott mindenkinek az egymásra boruló kacagások közepette. Szerencse, hogy maradtak emlékei.
Néhány elkóborolt emlékfoszlány, amit bármikor elő tudott hívni. Igazán élesen csak a halála pillanatára emlékezett vissza, és mindenre ami utána történt. Aznap reggel nem érezte jól magát, ült a magára zárt ajtó mögött, és hallgatta a reggeli készülődés beszűrődő zaját. Nem szerette ezt a hangot. A tevékenység, az érdemi létezés hangjai voltak, amik szembesítették saját tehetetlenségével. Nézte a kezeit a megmagyarázhatatlan foltokkal, amiket hiába kenegettek a lányok napok óta, nem akart elmúlni. Fura érzés kerítette hatalmába. Utólag már persze tudja, hogy mi, de akkor nem értette. A mellkasára ülő súllyal egy pár pillanatig tényleg nem tudott mit kezdeni. Azt hitte, ez csak egy érzés, mint a félelem, ahhoz hasonló. Azt hitte ettől nem kap levegőt. Amikor már rájött, hogy mi is ez valójában, akkor már félig lecsúszott az ülőgarnitúrán, hallotta azt az artikulátlan hangot is, ami elhagyta a száját, magával rántva a mellkasára ülő súlyt. Csak hallotta, de nem látta, ahogy az ajtót szinte betörik, a körülötte keletkező zajok furák voltak, távoliak, visszhangosak, mint egy feneketlenül mély barlangba kiáltott szó. Árnyék vetődött a fényjátékra, működésképtelen érzékelései csak ennyit tudtak leszűrni a külvilágból, mégis pontosan tudta, hogy valaki fölé hajol. Örökkévalóságnak tűnt, hogy kitisztuljon a kép. Egy pillanatra felismerte a feleségét. Az asszony látványa a semmiből feltörő erővel töltötte el. Távolinak tűntek az egykor hibátlan, gyermeki, kecses, nőies vonások, ez a nő meggyötört volt. Különösen most tűnt annak, beesett arcán nyoma sem volt a rémületnek, ez volt az egészben a legrosszabb, tudta, hogy szenvtelenül hagyják most elmenni. Ez felbőszítette. Felemelte a karját és a fölé hajoló után kapott, épp a mellkasán kapta el a ruháját, szorította elfehéredett ujjakkal. Tudta, hogyha elengedi, akkor többé nem lesz képes megfogni. Mert akkor meghal. Érzéseket akart arra az arcra. Aggódást, félelmet, tanácstalanságot. Bármit, ami arról tanúskodik, hogy nem akarják elengedni. Rettegett attól, hogy eleressze azt a pamutdarabot, ami a nő mellkasát takarta. De megint ugyanaz történt. Kiderült, hogy ő nem irányít, bár szerette volna ezt hinni, öntelten hitte évekig, hogy kikezdhetetlen. Kiderült, hogy csak sodródik, hogy a dolgokat nem csinálja, hanem történnek vele. Így volt most is. Ő nem akarta elengedni, de az asszony lefejtette magáról. Mégis megnyugvást érzett inkább. Mert meglátta a könnycseppet. Ott billegett a nő szemzugában, és úgy gyűjtötte magába a közös emlékeik foszlányait, mint a harmatcsepp a napsugarakat. És pontosan ugyanúgy égetett is. Minden ami ezután történt már egyértelmű volt, visszavonhatatlanul tárgyilagos és ő beletörődéssel fogadta, hogy a teste tegyen egy utolsó utat háztól kórházig. Ő útközben elhagyta ezt a testet.
Nem bánta. Az egész életét megkeserítette. A test ment tovább, de ő inkább hazament. A lakásban mindenfelé a mentősök otthagyott nyomai hevertek mementóként. Kesztyűk, papírtörlők, injekcióstűk összegyűrt csomagolása. A szobájába ment. Keresni akart valamit, ami arra az időszakra emlékeztette, amikor valóban legyőzhetetlennek hitte magát. Amikor fiatal volt, erős, amikor eredményes úszó volt az Építőkben, amikor kicsattant, amikor a világgal dacolt. Feltúrta a szekrényét. Pontosan tudta, hogy mit keres. Egyetlen emléke maradt erről az időszakról. Egy narancssárga és fehér csíkos sportúszó. A kezébe akadt. Nézte egy darabig. Aztán becsukta a szekrényajtót és a fogantyújára akasztotta. Itt akart hagyni valamit ebből az időszakból. Hogy ez legyen az utolsó élménye az itt maradóknak vele kapcsolatban. Ne az elgyötört testének látványa. Minden szobában elidőzött még egy keveset. Magába szívta a lányok szobájának illatát. Valójában búcsúzott, de nem volt szomorú. Ilyen könnyűnek nem érezte magát még soha. Szinte jólesett. A tökéletes elégedettség érzését keltette benne. Igazából ettől a naptól élt olyan életet a lelke, amilyet a saját testébe zárva sohasem.
A napokban a temetőben ült. Gyakran járt oda. Itt nőtt fel a környéken, itt sétáltatta a lányokat babakocsiban, itt randizott kamaszkorában először, és itt a közelben kezdett el a saját egységében megbomlani. Sokat járt ide gondolkodni is. Ide voltak eltemetve a rokonai. És ő maga is. Eljött önmagához. Állt a sír mellett, amikor megállt mellette a lánya. Együtt álltak egy darabig. Nézte a fiatal nőt, a lehajtott fejét, nézte a mosolyt az arcán. Tudta, hogy együtt emlékeznek. Nem tudott hozzáérni, de nem is akart. Minden így volt tökéletes.