Ezt a plakátot egyszer egy ARC pályaműként láttam. Ha lehetne, akkor rajzolnék köré népmesei motívumokat is. De csak azért, hogy szép kerek történet legyen. Ami megmagyarázza, hogy az ellen-plakátkampány tipikus példája a "cél szentesíti az eszközt" mondásnak. Az emberek szemmel láthatóan vérszemet kaptak. Lehet ezt így-úgy magyarázni, de mint ahogy a plakátkampány, úgy ez a kis magyar népmese már nem a migrációról, de már nem is az ellen-plakátkampányról szól. Sokkal inkább arról, hogy a kormány 10 millió magyar nevében tesz félrevezető kijelentéseket, ráadásul az adót megfizetők pénzéből, mintha azt ők mondták, hovatovább ők akarták volna. És hogy úgy értelmezi a válaszokat, vagy éppen a nem-válaszokat, ahogy ő akarja. Mert az is egy válasz, hogy elenyésző mennyiségű boríték érkezett vissza, aminek amúgy a tartalma nem ismert.
Mert a nemzeti konzultációnak csúfolt közvélemény kutatás ez alapján messze nem felel meg a reprezentativitás azon általános szabályának, hogy egy olyan merítés lenne jó, ami a válaszadók arányát és összetételét tekintve tükrözné az adott populációban meglévő arányokat. Ezt megvizsgálni szinte lehetetlen ugyan, de a számokat ismerve ugye nem hisszük, hogy a kiküldésre került közel 8 millió kérdőívből visszaérkező 2-300.000 darabra építeni reprezentatív lehet.
A kormány szerint ez is egy válasz. Valóban az. De értelmezés tekintetében nem történik más, mint a vágyaknak a tényekkel történő összekeverése. És az én véleményemet ne fordítsa le és ne kommunikálja egy olyan kormány aki még egyszer sem bizonyította, hogy őt az valóban érdekli.
Az ellen kampányra beérkezett összeg létjogosultságát ez alapján én most hivatalosan is összekeverem a vágyaimmal. Én most erről azt gondolok amit akarok, ezek pedig a következők:
Minden egyes forint az emberek egy-egy kacajgolyója. Márpedig a polgári társadalom, főként a magyar sírva szeret vigadni. A néplélektan alapvetése ez nálunk, kizokogunk a Himnuszunkból, erre determinál minket a megváltoztathatatlan földrajzi elhelyezkedésünk, a "középkelet"-ségünk, és a történelmünk. Aztán meg az, hogy pontosan emiatt olyan adaptív tulajdonságok kellett, hogy kialakuljanak, amik lehetővé teszik az ebben a közegben történő létezésünket. A lelemény, az alkalmazkodóképesség, a sírva újrakezdés sajátosan magyar látásmódja. Ennek lehetünk most szemtanúi. Lehet példálózni azzal, hogy ez abszurd, de nem történik más, mint a magyar népmesékben, mindennapi életünk tükröződik le a valóságban, és karöltve a néplélektannal, egy mítikus tündérmese kezd kirajzolódni, amiben feltűnik a minden jó, ha a vége jó, mint egyik klasszikus alapelem. A mesehős a sikert biztosító eszközök birtokába jut (botocska, aranyszőrű bárány, stb.) és ezek segítségével bekapcsol egy új elemet a cselekvéssorba, azért, hogy elmagyarázza végre hogy hol nem volt, és hol nem is lesz.
