Örökérvényű, minden oldalról támadható, agyonrágott, kimaxolt témát választottam a mostani poszthoz, tettem mindezt legújabb könyvélményeim miatt, amitől egészen egyszerűen lehetetlen szabadulni. Csak olyanoknak ajánlom, akiknek a beleérző képességük rendkívül fejletlen, vagy pont az ellenkezője. Nincs semmi a kettő között.  (Bocs már, ha a macsó rendőrös sztoriba bezavartam, nincs aggódnivalótok, ők is jönnek idejében :))

Tehát a téma:

Azért, hogy objektíven tudjak tekinteni a holokauszt kérdéskörére (ami amúgy lehetetlen vállalkozás személyes érintettség nélkül is vagy szociopatának kell lenni hozzá, hoppá Hitler), még idejekorán (értsd, amikor eszméletre ébredt a kritikai szellemem) a magam számára mobillá tettem a történetben azt a sokak által vörös posztónak tekintett tényt, hogy a mátrixban az ókor óta renitensnek számító zsidóság van. Akkor veszem ki és teszem vissza, amikor csak akarom. Még akkor is, ha eldöntött tény a múlt tekintetében, hogy őket kivenni nem lehetséges. Úgy tapad össze a kollektív tudatban ez a három szó, (náci-zsidó-holokauszt) hogy néha tényleg úgy tűnik,  szétszedhetetlen. De én úgy látom, hogy ez okozza a hályogot. Megvakít a témával kapcsolatban. Bevonz egy csomó más sallangot. Ráadásképpen nemcsak róluk szól. És mert úgy gondolom, hogy az ilyen típusú Endlösung-hoz csak a Földnek van joga. A természetnek. Az embernek nem. Több embernek sem. Igaz, a természeti törvények által vezérelt világnak évszázadok óta vége, (egyszerű példával: ha lemegy a nap, felkapcsolod a villanyt) ma már csak emlékeztet minket mindenféle cunamikkal, hogy nemcsak rátapostunk a lábára, hanem régóta állunk rajta. Vicces, hogy azt gondoljuk nagy mindenhatóságunkban, hogy a természet törvényeire való hagyatkozás nem lehet semmilyen normarendszer alapja, mert ez mára szinte az egyetlen olyan dolog, ami emberi akarat által nem befolyásolható. Aztán mindig bebizonyosodik, hogy ha nagyon akar,  mégiscsak szabályokat alkot :). Annyi bizonyos, hogy Hitler lepipálta az legtöbb emberáldozatot követelő cunamit is pusztítás tekintetében. Hitler vs. Földgolyó. Szinte hihetetlen. Maradva a lényegnél, engem a cselekmény érdekel, aminek a középpontjában a humánum van, nem pedig a zsidó, cigány, homoszexuális etc.. 

A világháborúk idején teljességgel logikus azt gondolni, hogy megszűnik ember és ember között az isteni parancsolatok szabályzó ereje, de hát a szekularizáció folyamata már sokkal-sokkal hamarabb elkezdődött, valamikor a nagy forradalmak korában.  A vallástalanodás és háborúskodás tetőfokán még az a Nietzsche elmélet is elfogadható, hogy ezen szabályrendszernek a hiányában magunk közül kell választanunk autonóm döntéseket hozó erkölcsi vezetőt.  Csak az nem mindegy, hogy milyet. Ugyebár. Na engem a történet ezen a ponton kezd el érdekelni. Történetileg és történelmileg egyaránt.

Mindig ugyanaz a két dolog mozgatta az agyamat ezzel az egésszel kapcsolatban, talán azért, mert úgy éreztem, hogy megérthetem általuk magát a tényt. Hitler maga, az ember, a személyisége, és - most lehet, hogy szabadkoznom kellene – de a kínos részletek. Hogy a végső megoldás hogyan vált valóra.

18 éves voltam, amikor megvettem Robert Jay Lifton, zsidó származású (puffneki) amerikai szociálpszichológus, író, pszichiáter, Náci orvosok című, brutálisan átfogó, vaskos tanulmányát, az azóta ismeretlen helyre távozott Magyar Könyvklubban. Ebben elhangzik egy kétségbeejtően igaz mondat.  Az méghozzá,  hogy az emberiség történetében egyedülálló esemény semmivel össze nem hasonlítható, és az emberi felfogó és befogadóképesség egy olyan spektrumát karcolja meg, hogy az esemény könnyedén megmerevedik az érthetetlenben. Úgy fogalmaz, egész pontosan, hogy „Az ember még a felfoghatatlant is szeretné megérteni..” de 500 oldalon keresztül taglalja túlképpen, hogy ezek az események a teljes megértés határán kívül esnek. Na most én is itt tartok…

A két könyv, amit párhuzamosan olvastam, szándékosan így, hogy kicsit kifeszítsem a vásznat ugyanazon téma kétféle feldolgozása között, Yann Martel: Beatrice és Vergilius-a, és Dr. Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban (eredeti címen, a mostani kiadás címe sokkal durvább, maradok ennél). A két könyv egyenként, egymás után, alatt, előtt, sorrendek nélkül is kötelező, utóbbit iskolarendszeren belül tárgyalnám történelemóra keretében a száraz és lényegtelen tematika felhozásaként. Ezzel a párhuzamos olvasásmódszerrel szisztematikusan robbantani lehet az érzékeket és a hétköznapi apátiát.

Alapvetően különböző műfajok, előbbi egy szürreális mese, vagy inkább abszurd dráma a holokausztról (ezt egy másik posztban fogom kicsontozni), utóbbi egy tömény, döbbenetes leírás a részletekről személyes élmények alapján és már a puszta elolvasása is poszt-traumatikus stresszt okoz. Nem lehet elmenni mellette. Az első oldalon az író majdhogynem mentegetőzik amiatt, hogy  nem törekszik irodalmi babérokra, de lassan kiderül, hogy boncolóorvos létére mégis van stílusa, nem is akármilyen. Valamiért az történik, hogy az események olvasása közben az orvos íróvá avanzsál. Számomra legalábbis mindenképpen. Vannak pillanatok, amikor az ember szeretné azt hinni, hogy az egész ugyanolyan fantazmagória, ahogy Yann Martel interpretálja a sztorit. Van, hogy csak ülsz a kanapén, nézel, de nem látsz kifelé, és nem vagy képes tovább olvasni, mert vetíted belül a leírtakat és nem tudod, és nem is akarod elhinni, hogy tényleg megtörtént. Egyáltalán nem akar egyébként megoltalmazni ettől.  A legdurvább holokausztra reflektáló mű, amit valaha olvastam. Totális betekintést enged az auschwitz-i megsemmisítő tábor világába. Kicsit olyan, mintha valaki még ott helyben, egy szervezett gyárlátogatás keretében körbevezetne, miközben akut történnek a dolgok cca. 40 km²-en. Nincs tanulság. Csak tények vannak. Leginkább a folyamat és az ehhez szükséges infrastruktúra szisztematikus, német precizitást igénylő kiépítése képeszt el még most is. És a résztvevők száma, akik ennek az iparszerűsítésében kétkedés nélkül részt vállaltak. Az a tény, hogy az áldozatokat az utolsó pillanatig képesek voltak félrevezetni, időkorlátok közé szorítva minden momentumot, a beérkezéstől, az értékek einstandolásától a levetkőzésen át a gázkamrákba való belépésig. Hogy kíméletlenül pontos leírást ad a gáz hatásáról, állsz az ajtóban és látod, hogy mi történt, még azt is, hogy hol öntötték be a csövekbe az ominózus Zyklon B-t. Az, hogy ebben orvosok segédkeztek, sőt használták fel emberek százait félreértelmezett kutatások kísérleti nyulaiként. Hogy mi történik azokkal a szerencsétlenekkel, akiknek jobb lett volna azonnal a gázkamrába jutni, de ott sem mindegy, hogy melyikbe.  Őszinte és mély sajnálatot érzek minden olyan koldus, csavargó, cigány, prostituált, homoszexuális, antiszociális vagy az elmekórtani esetnek számító, vagy éppen zsidó, jehova tanúja vagy bármely törvényen kívüli embertársam iránt, aki a totális állam politikai elveibe nem fért bele, mert fenyegette az oszthatatlan nemzeti organizmus egységét és ezért elpusztult. Nem tudok jobb szót. Ez nem halál, ez pusztulás. Himmler szerint is nehéz és fárasztó munka volt, ami teljes odaadást követelt...

Órákig tudnék írni erről de a végét senki sem olvasná el, már most tudom, hogy nem ez lesz a legolvasottabb poszt de nem érdekel igazán. Ma, amikor csak posztoljuk a borzalmakat, de valójában elfordítjuk a fejünket egy szembejövő hajléktalan láttán is, ma erre a Tajgetoszra nem vágyunk felmászni 8 óra munka után. Mert innen le kell ugrani. Vagy ugrasz a történettel, vagy tedd le a francba a könyvet. Nem érdemes belekezdened. Fázol. Ülj be egy kád forró vízbe. Éhes vagy. Menj ki a konyhába egyél. És soha többet ne vedd a kezedbe egyik könyvet sem. Minden sora arra figyelmeztet, hogy semmiképpen nem fogod megérteni. És pluszban valamiért van bennem egy rossz érzés is. Kicsit armageddonos, meg utópisztikus, de a végső megoldást emberek találták ki és hajtották végre. És emberekből sok van a Földön jelen pillanatban. Túl sok.  Egy jó cunami?