Ezen a furcsa napon a napsütés átszikrázott az ózonrétegen, de nekem nem az UV sugárzás volt a legnagyobb problémám. Rajtam kívül a világon senki sem fészkelődött, a Duna felett egy láthatatlan szellő suhant át, csak onnan tudtam, hogy megbillentette a folyó felett vitorlázó sirályokat A villamos veszettül nyikorgott a kanyarban, miközben az ellenőr komótosan közeledett, kézről-kézre járt, nem mosolygott, talán ez volt benne a legaggasztóbb, mert elvette tőlem a lehetőségnek még a gondolatát is, hogy kidumálhatom magam. A nyitott ablakon beszélgetésfoszlányok szűrődtek be, elvegyültek a belső térben duzzadó betűtengerben. Én csak arra tudtam gondolni, hogy nem vettem jegyet. A szemem sarkából néztem, ahogy közeledik, aggasztott a gyorsasága. Pániktól mentes sétába kezdtem a villamos eleje felé és közben arra gondoltam, hogy fent, a szinkronban himbálódzó kapaszkodók megelevenednek, mint a játékos majmocskák, tréfásan foglyul ejtik, két oldalról fülön csípik a morcos ellenőrt, az orrát pöckölgetik, meg feltolják kicsit, olyan malacformára, ő pedig két kezével mosolyogva hessegeti őket. Addig talán oda is érünk a következő megállóba.  Tudtam, hogy néz engem, nem hülye, gondoltam, egy pszichológus pontosságával méri be az olyan közhelyes emberi reakciókat, amiket kipréselt belőlem is a hatóság-para. Amikor kezdett kiverni a víz, akkor már nevetni lett volna kedvem, szánalmat érezni magunk iránt szívbemarkolóan nevetséges dolog. A fantáziám nem hagyott nyugodni, életre keltették a kapaszkodók. Megelevenedésében közre játszott egy akkurátusan befésült, dauerolt, lilás fehér hajú, kockás kabátos néni is, de, csak mert folyamatosan az orrát szívogatta. Percekkel korábban még zsepivel kínáltam volna, de most kipécézte őt a képzeletem. Percek alatt az agyamban futó képregény főszereplőjévé változtattam őt. Pengeélesen láttam magam előtt, ahogy egy újabb, erőteljesebb orrszívást követően a néni becélozza az oldalvást álló ellenőr combizmát, lendületet vesz, és mellkasból ellő egy ütést, pont két izomcsoport közé.  

Megboldogult apám ezt békának nevezte. Ennek az igen gyors hatástalanításra képes ütésfajtának a jellegzetessége, hogy az  izomcsoport, amit eltalál, pár percre összehúzódik, és kézzel is jól tapintható módon megduzzad.

Álmaimban az ellenőr összerogy, a néni felpattan,  diadalittasan a földön fekvő ember szemöldökének találkozásába illeszti botjának gumi tappancsát, és azt mondja:

• ’56 óta felhergelnek az egyenruhák!

Addig nyugvó, belül bolyongó képzelőerőm egyszeriben szárnyra kelt, célra tartott,  úgy mint amikor egy gömbhal telezuppantja magát levegővel, pattanásig feszül, óriásivá dagad és rendkívül szúrós lesz. A villamos eszeveszett gyorsasággal suhant a körúton és engem halálos nyugalom kerített hatalmába, tudtam, hogy mindjárt a következő megállóban vagyunk. Ekkor lépett oda hozzám az ellenőr. Jegyeket, bérleteket, mondta én pedig nekiálltam eszeveszetten, mosolyogva a táskámban kutatni. A szívem a torkomban dobogott, a villamos fékezett. Tudják biztos, hogy milyen az, amikor megérzik, hogy nyert ügyük van ugye? Szinte már hallottam, hogy nyílik az ajtó. Nyílt is. Bocsánatkérő pillantással ugrottam ki rajta. Éreztem, ahogy utánam kap, hogy a tömeg körülöttem hangosabban felhördült, de közben magával szippantott a kiömlő emberek áradata, a kabátom engedett, éreztem, hogy szabad vagyok. Hátrapillantottam. Láttam a felbőszült arcot, ahogy megpróbálja átverekedni magát a tömegen keresztül, a hangja beleveszik a környező zajokba, leolvastam a szájáról amit mond. Egy ijesztő pillanatig amolyan sün-forma emberfal magasodott körülöttem, aztán szétnyílt egy helyen és én futásnak eredtem, a szembejövő síneken kezdtem futni, hogy megkerüljem a villamost, átjussak a zebrán és eltűnjek az Oktogont övező utcák valamelyikének sarkán. A zebra közepén járhattam, amikor a lámpa pirosra váltott. Én is tudtam, hogy ez nem fogja megállítani, véletlen sem lassítottam volna, ráadásul megszállt egy diadalittas érzés, hogy ez  nyerő szitu, ami már biztosan az enyém, a lábaim még jobban megeredtek. Mégis, amikor átértem a másik oldalra, hátrafordultam. Veszett róka arccal meredt rám, köztünk a kétsávos úton már zúgott a forgalom. Belém bújt az ördög. Szembefordultam vele, és mosolyogtam rá. Picit megállt az idő. Többen is minket figyeltek, úgy akartam érezni, hogy nekem drukkolnak. Utólag persze van időm arra, hogy kicsit elmerengjek azon, hogy mennyire nem lennék ellenőr. Úgy képzelem, hogy egy ezredes precizitásával öltözködnek reggel. Az egyenruha kikeményítve lóg a beépített szekrény ajtaján, fehér atléta, sötétkék, élre vasalt nadrág, szürke zubbony, és az egésznek a koronája, a piros karszalag a fém S-kampóra akasztva. A király új ruhája. A hatalom szövetként történő megtestesülése. Kell is ez az érzés, mert hadba vonulni – vagy 21. századi kifejezéssel élve műszakot felvenni - nem lehet egyszerű feladat. Csipetnyi csapat a túlerővel szemben. Láttunk már csodát, furfangosan megnyert csatákat, de ezek nem következnek be azért nap, mint nap. Márpedig az ő háborújuk rendkívül hétköznapi dolog. Válogatott sokféleséggel kell megverekedni. Gladiátorharc, amiben én egy boldog pillanatra murmillo-nak képzeltem el magam. Kerek bőrpajzs piramis-szegecsekkel, lábszárvédő mintázott réz betétekkel, karcsúsított bőr mellvért rövid szoknyával, falcata kardomon kézvédő lemez,  a hajamban bőrpánt, az egész együtt pedig amazonos utánérzés, hirtelen nem is értettem, hogy nem kápráztatja el a látványom. Még mindig csúnyán nézett, és most először szomorú mosoly suhant át az arcán, ő is tudta amit én, ezt a csatát elveszítette. A forgalom egyszerre lassult. Egy pillanatig még eljátszottam a gondolattal, hogy recipe ferrum jelzem, hogy hogyan döntöttem a pillanat sorsáról, de mélyen, legbelül megsajnáltam őt. Ahogy újra felé néztem, hirtelen, az Andrássy út felől furcsa, ijesztő hang verekedte át magát a fülemig. Sikoly. Sok sikoly. Talán meg is hajlott tőle a tér-idő kontinuum, olyan gyorsan jutott el hozzám. Az ellenőr is hátrafordult. Egy felbolydult méhkas lett a tér, ahogy becsapódott a rohanó embertömeg. A pánik úgy terjedt szét, laposan, fejmagasságban, koncentrikus körben, mint ahogy a focimeccseken hullámzik a tömeg. Felfogtam, hogy történik valami, de nem tudtam, hogy mi. Végigfutott rajtam, hogy talán nem vagyok biztonságos távolságban, de nem tudtam, hogy mitől kellene félnem, márpedig ha nem tudom, akkor félni sem tudok eléggé.

Mit csináljak így vagyok összerakva. Mindig tudnom kell, hogy mivel állok szemben. Anyám mindig megkérdezte a kórházzal végződő kalandjaim után, hogy „kislányom hogy lehet, hogy neked nincs veszélyérzeted?”. Dehogyis nincs Mama, de csak ha tudom, hogy mi a veszélyforrás. És azt ugye csak ritkán lehet előre tudni. Most sem lehetett előre tudni, hogy  a Fővárosi Állatkert forráshiányra hivatkozva idén nem nézeti át a nagyvadak ketrecének zárait. Úgy voltak vele, hogy a rács mindenható. Talán, hogy már a látványa is elengedő. És az állatok amúgy is gyorsan tanulnak, az áramütés fáj, a rács kemény, az étel a felhúzható kisajtón érkezik. Talán azt gondolták, hogy ez majd odaragasztja őket. Talán fogalmuk sincs az ösztönről. Ebbe még belegondolni is szörnyű. Teljesen egyértelmű, hogy túléltem egy hím és két nőstényoroszlánnal történt találkozást, különben nem tudnék írni róla. Az esetről eltettem az újságcikkeket is. Írásom a történet tanulságának gyermeke. 

Rémült arcú emberek futottak el mellettem. Lányok, akik randizni jöttek. Anyák, akik percekkel korábban még áhítatos arccal tologatták gyermekeiket. Férfiak, akik féltek. Urak, akik sétáltak a nyár végi melegben. Nők, akik fodrásztól jöttek. Rémült nők, tökéletes frizurával. És ellenőrök. Kikeményített zubbonyban. Lassan ritkult az embertömeg, de mivel senki sem tartotta tiszteletben a közúti közlekedés szabályait, özönlöttek minden irányba, a villamosok viszont sűrű egymásutánban érkeztek mindkét oldalról, és kényszerűen feltorlódtak egymás mögött. Egy tökéletes világban a villamosvezetők gondolatolvasók, kinyitják a feltorlódott szerelvények ajtaját és elnyelnek valamennyit a tömegből, majd az ajtók záródnak.

Az ellenőröm ekkora teljesen eltűnt a szemem elől.

Én még mindig csak álltam, de egyre kevesebbet láttam a szerelvényektől. Előrébb kellett jutnom kicsit, sőt végül felálltam a kis földalatti aluljárójának sárga korlátjára. És akkor megláttam őket. A kicsit kopottas-sárgás bundát, a feszülő izmokat, az ombre sörényt. A következő pillanatban már a hangjukat is hallottam, azt a félreismerhetetlen, gyomorból feltörő morgást, amit eddig elnyomott az egyetemes rendjében megbomló környezet összes hangja. Hárman voltak így első ránézésre (mondom én, hogy sosem lehet tudni, hogy mivel állsz szemben, fogalmam sem volt róla, hogy hányan lehetnek még), méltóságteljes megjelenésük megkérdőjelezhetetlenné tette, kiterjesztették a territóriumot. Idegesnek tűntek, háttal összezártak. Hátranézem. A mögöttem lévő bank ajtaján tömegével próbáltak meg bejutni, biztonságos hely után kutatva. Borzalmas hangzavar volt. Nevetséges módon néhányan mellettem, az y-generációból telefonnal vették az eseményeket. A galambok felköltöztek a magasfeszültségű vezetékekre, annyian voltak, hogy szinte teljesen behasasodott a súlyuk alatt. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyi galamb lehet az Oktogonon. A szirénák ekkor hangzottak fel először, de nagyon távolinak találtam őket. Ma sok bajom van ma a hatóságokkal – gondoltam. Végigfutott az agyamon, hogy az előbb még gladiátor voltam, most viszont sípcsont, porcos végződéssel. Végre - Mama most megdicsérne talán - megjött a veszélyérzetem is. Igazából már számítottam rá, hiányoltam is kicsit. De valahogy elégségesnek éreztem a távolságot és a zűrzavart közöttem és az állatok között. Talán eddig vezette őket az egyenes út és a menekülő tömeg, de itt, a kiszélesedő térben már nem érezték biztonságosnak a létezésüket, főként ha eddig ketrecben suvadtak éveken át. A hímoroszlán egyre erőteljesebben nyilvánította ki nemtetszését, megfeszült izomzata hátsó, kissé megrogyasztott lábaira támaszkodott és a mellső mancsával a levegőbe mart. Világos, hogy feltétlen reflexeik nem alakulhattak ki, mert ilyen helyzetekre az evolúciós sosem kért tőlük válaszokat.  Azt pedig lehetetlenség elvárni tőlük, hogy egyszerű bivalycsordának nézzenek minket. Nem kapnánk adekvát válaszokat magatartástudományi szempontból. A nőstények is lassan, félelemmel teli kiszámíthatatlansággal mozogtak a háta mögött, egyik lábukról a másikra himbálóztak. A körülöttük lévő tér egyre inkább kiüresedett. Egy hentesre gondoltam, aki reggel elfelejtette visszazárni a hűtőkocsivá preparált kisteherautójának hátsó ajtaját és pont erre jár. Hiú álom. A  tér közepére lassan beguruló vadszállító autók látványa, elhihetik, megnyugtató volt. Már korábban eldöntöttem magamban, hogy ha valami visszafordíthatatlan történik, elfordulok. Kifejezetten izgultam, hogy ez ne következzen be. Az altatólövedékek hangja már egy viszonylagos csendbe csattant bele. Háromszor.

Ebben a pillanatban vettem észre, hogy az ellenőröm a bank kirakatához préselődve figyel. Vállból tudja csak megmozdítani a karját, próbál az ujjával fenyítőleg inteni, hogy ejnye-bejnye, majdnem recipe ferrum, mert a kézfeje lefelé lóg. Groteszknek tűnhet, de megenyhültem iránta. Aztán futásnak eredtem. Soha többé nem potyáztam.