Legszívesebben a ház előtt sétálgatnék, de nem merem megkockáztatni. Így inkább a  buszmegállóban várok.

Számolom, eddig tíz üresjárat. Számomra üres, persze.

Fura érzés. Mintha évekkel ezelőtt láttam volna őket utoljára. Mit lehet mondani? Mit kell mondani? Meg kell szólalni egyáltalán? Vagy elég ölelni az ismeretlenül ismerős illatú testet? Újra mélyet szippantani a váll és a hajtő között megbújó illatból, onnan, ahonnan a kis göndör fürtök már réges régen eltűntek? Ölelésből is van ezerféle. És nálam most pont van olyan, amit a húgaimnak tartogatnék. Jár az agyam az elmúlt néhány hónapon. Vérségi kötelékeink számítanak bármit is? Determinálnak bármire is? Van értelme megszólalni, ha ez az egyetlen kapocs közöttünk? És egyáltalán mit jelent ez a szó? Valami láthatatlan köldökzsinórt? Vagy csak egy szétbomlott,ócska, visszafeslett láthatatlan kötéldarabot, amivel egymást rángatjuk át az éveken? Lehetünk ettől még idegenek egymás számára? Vagy már azok sem? Van valami az idegen státusz után? Vagy csak a semmi? Mit lehet mondani azoknak, akikkel akkor találkoztál utoljára, amikor a gondosan bezárt ablakok mögött pofán vágtad az apád? Tágra nyílt szem és szétcsattant bőrön megcsillanó vércsepp. Ott csillog a szája szélén az egyetlen dolog, ami összeköt minket? Napokig árulkodik? Meg tud alvadni egyáltalán? Vagy még akkor is bíborvörösen izzik, ha már rég begyógyult a helye? A szemét, azt a tekintetet, azt soha nem fogom elfelejteni. A gyűlölet jégvirágai felkúsztak belőle a csukott ablaktáblákra. A bőrömön éreztem. Nem is, a bőröm alatt. Ott, pont ott, ahol az ő vére folyik az én ereimben.

Újabb busz, nyílik az ajtaja, aztán a téli ködbe vesznek a fényszórói. Pedig nekem találkoznom kell velük.

Kell, hogy legyen még valami a vérségi köteléken kívül, valami, ami eléggé termékeny ahhoz, hogy akarjuk a másikat. Emberként. Testvérként. Pont az, ami miatt minden nap becsúsztattak egy levelet délután három óra körül a szobám bezárt ajtaja alatt. Valójában semmiről nem szóltak, vicces rajzok voltak rajta,  de nekem az egyetlen kapaszkodót adták a kezembe a külvilághoz. A tankönyveim közé rejtettem őket. Az egyik levél picit más volt, mint a többi. Két ablak volt rárajzolva. Az egyikben kettő a másikban egy pálcikaemberke. A két pálcikaemberen copfok, egyikük kezében kosár. Semmi mást nem írtak rá, én mégis mindent értettem. Tudtam, hogy az idő tájt, amikor a leveleket becsúsztatják, rajtunk kívül még senki sincs itthon, nagyjából 20 perc idő állt a rendelkezésünkre. Hallottam, amikor megjöttek és azt is, amikor feltrappoltak a szobájukba, megkoppantották az ajtómat. Kinyitottam az ablakot, és körülnéztem, tudtam, hogy ha most bejönne valaki a kapun, az mindent, de mindent látna. Óvatosan felálltam a radiátorra és kihajoltam. Ott voltak. Összevigyorogtunk. Suttogták, hogy mit csináljak, és hogy az egészet megtervezték. Lemérték, hogy az ő szobájuk és az enyém kívülről nagyjából kartávolságra volt egymástól. Levágtak egy kötelet, nagyjából ekkorát. Az egyik végére egy marok méretű kavicsot kötöttek, most aztán kiengedik a párkányról, és szép lassan meglóbálják, kapjam el.  Mindig csak egy kicsit lódítottak rajta, egészen addig, amíg kényelmesen el nem tudtam kapni. Aztán ráakasztottak egy kis kosarat, megemelték a kötél náluk lévő végét és a kosár átszánkázott hozzám. Egy banán volt benne. Ritkán ettünk ilyet akkoriban. Azonnal befaltam, a banánhéjat pedig visszacsúsztattam nekik, végül óvatosan elengedtem a kötelet, nehogy túl nagy lendületet vegyen, ők behúzták, egy utolsó mosoly és visszazártuk az ablakot. Elmondhatatlan volt az egész. I

lyenekre gondolok. Nem lehetünk idegenek  egymás számára. A banán illata mindörökre ezt az emlékképet fogja felidézni bennem.

Ritkulnak a buszok, de még mindig semmi.

Furcsa fázisai vannak a legközelebbi emberi viszonyoknak. Elkerülhetetlen a kitárulkozás. Olyan, mint az a torzó biológia órán, amiből ki-be tudod pakolászni a szerveket. Pont úgy, csak érzésekkel. Ki-be pakolod mások érzéseit. Ahány kapcsolat, annyi torzó, annyiféle szervvel. És te attól függően kezeled óvatosan, körültekintően, hogy mi a célod azzal a kapcsolattal. Sajnos ez ilyen egyszerű. Minden emberi kapcsolat okkal keletkezik és egyéni célod szerint viszonyulsz hozzá. Ebből aztán komoly bonyodalmak vannak.

Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy mi volt az oka az apámmal való kapcsolatának. Mert úgy éreztem, hogy semmi, de semmi közük nincs egymáshoz. Két fül voltak egy ember fején. Mindig más irányba hallgattak. Azt válaszolta, szerettem apádat fiam, de úgy mondta, hogy jobb lett volna, ha inkább dúdol. Félelemmel töltött el, hogy esetleg én voltam az ok. Borzongással töltött el a gondolat, fájdalmasnak éreztem a beágyazódásom, 9 hónapnyi teljesen felesleges fejlődésem. Az érkezésem utólag egy nem várt vendégére hasonlíthat, akit kényszeredett mosollyal fogadnak, de nagy levegőt vesznek amikor elmegy, és először az életben gondolják ugyanazt, kétfelé fordulva a hitvesi ágyban: jó volt letudni, s egy időre ennyi elég is volt. Csakhogy én maradtam. Móki igazából csak bonyolított ezen a torzó-dolgon. Mellette még kevésbé értem a szüleim egymással és velem való kapcsolatát. Móki annyira élő, Móki sebészi pontossággal pakol. De ezen túl már minden annyira bonyolult. Pont mit a hit.

Az ezredik busz megy el nélkülük.

Szerintem ma már nem fogunk találkozni. Boldog születésnapot.