Esti futásom idején találkoztunk. Nem volt ebben a találkozásban semmi különös. A történet sem különös. Csak elgondolkodtató, milyen egyszerű módszerekkel írható felül az általános világvége-érzés, a minden iránti közöny. 

Már terjedt a kora nyári, illatos, átható sötétség. Abban a pillanatban kapcsolódtak fel az utcai lámpák,amikor lefékeztem és megálltam mellette. Bárki megállt volna. Egy elborult, hanyagul és dühösen az út szélére cincált, karcos, horpadt bringa mellett ücsörgött a padkán. Szolgálatkész, minden lében kanál bicikli volt ez, amiről rég lekoptatta a festéket a bajtársiasság. Csupa tiszteletreméltó patina. Néha finoman megrázta a sírás utáni szepegés a kicsi fiútestet és ez óhatatlanul is felébresztett bennem valamiféle megmagyarázhatatlan gondoskodást. Színes, szilaj kinézetű emberke volt, sisakszerű haja pont úgy vöröslött, mint a vércseppek a térdén.

- Jól vagy? – kérdeztem bele az esti csendbe ami körülvett minket. Nyugodt volt a hangom, nem gondoltam át különösebben, csak valahogy nem illett ide a túlburjánzó aggódás. Nem nézett rám, a fejét rázta, fel-le-fel-le. Értettem, de eldöntöttem, nem tud becsapni. Közelebb léptem.

- Fáj? – most is rázta, csak most jobbra-balra. Nem. A megilletődöttséget nem egykedvűsége kanyarította közénk, hanem szabadjára engedett szomorúsága. Nem is tudta, hogy pont ezzel bírt maradásra. 8 éves forma lehetett. Klasszikus Bendegúz-fejű gyermek volt, mintha egy vicces kedvű festő telepöttyözte volna őmorcosságát. Talán már túlzásba is esett alkotás közben. A kisfiú úgy mozdult, hogy a bringa kettőnk közé kerüljön. Felhúzta a láthatatlan falat. Egy ideje elég jól beszélem a nyelvüket. Talán hagynom kellett volna őt, de valamiért nem tudtam megtenni. Hátrébb léptem, hogy bezárhassa azt a szomorú aurát maga körül, ahová éreztem, hogy még nem enged be, felfogtam. Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő mire újra szóltam:

- Nem akarod, hogy itt legyek?- újra rázta, újra jobbra-balra. Nem akarta. Valami varázs volt abban, amikor valóban észrevettem őt. Nem a testét, hanem a jelenlétét. Csak a kicsi gyerektest nem akarta még, hogy lássam, talán gúzsba kötötte a dac. Ki akartam bontani ezt a szipogó csomagot, megsimogatni a feje búbját, talán meg is ölelni. Olyat csinálni, ami visszaadja a szárnyait, amit a biciklivel pótolt. Ezért száguldozott, ez olyan világos volt számomra, mint a nap. Azokat szerette volna. A szárnyakat visszakapni. Jobban megnéztem magamnak. A keze, mint egy szénégetőé. Fekete volt. Néhány régebbi sérülés itt-ott, büszke harcos lehet, állapítottam meg magamban. Kicsit távolabb leültem mellé, a magánya egyikünket sem hagyta elmenni, így aztán szótlanul vígasztaltam tovább. Úgy éreztem, hogy majd a fura, közénk feszülő csend megdolgozza a kíváncsi természetét.

Nincs még egy olyan reaktív tulajdonság, mint a gyermek kíváncsisága, el is határoztam, hogy a saját fakardjával győzöm le a bátor harcost. Doboz Tic Tac. Mindig viszek magammal. Szeretem, ahogy futás közben szétárad a számban selymeskés mentolíze. Elővettem a kenguruzsebemből, csörgött benne néhány szem. Kiöntöttem a kezembe és bekaptam egyet. Nem gondolkodom azon, hogy mi van ha lát valaki, mi van, ha valami rosszra gondol. Ez annyira távolinak tűnt. Csak én voltam és a térdén könyöklő csendes-dacos kisfiú volt, akinek lassan repedezett vékony dióhéjburka. A viseletes cipő ütemesen dobolt az aszfalton. Rám sandított. Felé nyújtottam a kezem. Amilyen óvatosan nyúlt érte, olyan mohón tűntek el a szájában az apró, fehér cukorkák. Mind egy szálig.

Megmosolyogtam.

- Szia...- kezdtem előről, hátha most jobban sikerül.

Csak a kezével intett, éppenhogy, aztán, hogy zavarát leplezze, a cipőfűzőjével babrált kicsit.

- Beszélgetsz velem? –kérdeztem.

- Igen...

- Biztos?

- Igen..

- Játszunk álarcosbált. Akkor nem kell megmondanod a neved. Az lehetsz, aki csak akarsz. Hm?

- Nem tudom...

- Lehetnél indián. Törzsfőnök. Bölényvadászat után persze! – vettem le róla a bemutatkozás nehéz terhét.

Zavartan vállat vont, de én láttam átrebbenni a szemén egy leheletnyi mosolyt. Mert ugye az mosolyog először. Észrevettem. Kézfejével megtörölte arcát. Ez lehet a szénégetők tipikus harci arcfestéstechnikája.

- Vagy inkább motorversenyző? Aki túlélt egy szörnyen nagy bukást? – s hogy felvidítsam, hozzátettem: -

Szótlan motorversenyző?

Mostmár határozottan és egyértelműen elmosolyodott, és a térdkalácsába motyogta bele, hogy a bukósisakban úgysem hallani a fecsegést. Talán egy pillanatig azt gondolta, szerencsésebb lenne, ha rajtam is bukósisak lenne. Úgy döntöttem, hogy maradok a motoros sztorinál.

- Rosszul számoltad ki a kanyart, vagy a sebességet. Vagy nagyon bedőltél.

- Lehet...- válaszolja, de érzem, hogy kételkedik a hozzáértésemben.

- Szomorú vagy?

- Hát..kicsit...

- Mert elestél?

- Nem tudom....

- Akkor most legyél varázsló, gömbbel persze, olyannal ami válaszol. A varázsgömbök mindig mindent tudnak.

- Olyan nem csak a boszorkányoknak van?

- De lehet. Akkor legyek én a boszorkány?

- Te nem vagy boszorkány szerintem...

- Miből gondolod?

- Semmiből...- mondja, és igaza lehet, de csak a tudatosság hiányzik belőle, a tudás nem.

- Haza kellene menned. Késő van már.

- Kilyukadt a kerekem...

- Akkor legyél szerelő. Vagy tudod mit? Inkább kincskereső. Most találtad meg a világ legrégebbi és legértékesebb bringáját. Létezik. Talán a kínai császár is tekert rajta. Ha nyomozó lennél azt is megtudhatnád, hogy rajta van-e a lábnyoma a pedálon. Hm? Gyorsan kell cselekedned, mindenki ezt a bringát akarja, minden sarkopn rablók állnak lesben.

- Nem félek tőlük...egy titkosügynök semmitől sem fél...

- Milyen igazad van... – s közben megmosolygtam, hogy megértette a játékot.

Tétován felállt. Láttam, hazakészülődik. Nem akartam semmit mást, csak hogy érezze néhány percig, hogy nincs egyedül.