Egy hely, ahol csak azért van civilizáció, mert az elmúlt másfél évszázad egyre többet tud erről a lehetőségről. Egy hely, ami immunrendszernövelően koszos, ami titokzatos, ami játékosan felfedezhető, amiben vaskos testet ölt a gyerekkor esszenciája. L alakú vályogház, hajdanán napsárga, mostanra majdhogynem a vázszerkezet is látszik egyébként pedig térképeket rajzol rá a penész. Az udvaron kerekes kút, a tető foghíjas cserepei között beszűrődő fénycsíkok által rajzolt padlás. Kincses padlás, milyen másmilyen. A  ház oldalába támasztott régi, rozsdás fémlétrán lehet felmászni a megtévesztő sötétségbe, de percek alatt hozzászokik a szem és egyszercsak kirajzolódnak a tárgyak. A régi ládák. Faládák. Tulipánosak. Meg hajóládák. Vasalattal, rozsdával. Az egyikben könyvek és régi térképek. A másikban elsárult lapokon gépelt és kézzel írott levelezés. A harmadikban egy abroncsos ruha váza. Óvatosan kiemelem, finoman pereg róla az anyag. Mondom: kincsek. Egy vödörre kötelet kötünk, abba tesszük, és leengedjük a padlásról. Szinte hihetetlen miket találunk. A levelezésből kirajzolódik egy komplett második világháború által átírt családtörténet.  Az első szobában lakunk, amikor ott vagyunk. Ez lehetett a tisztaszoba.  Apám éjjel sátorban alszik az udvaron. Rendszerint kikéreckedek hozzá. Mezítláb nyel el a sötétség, tisztaapádvagy, hallom, és csukódik mögöttem az ajtó. Semmilyen viszonyom nincs ezzel a kijelentéssel, csak a létezéséről tudok és csak azért mert gyakran hallom. Ez a jelző rendszerint úgy oszlik el rajtam, mint valami lemoshatatlan máz, én észre sem veszem, szinte bőrömmé válik. Nem vagyok klasszikus értelemben vett kislány. Állandó bajkeverő és kalandkereső vagyok. Kócoshajú, piszkoslábú, sörhabivó, bolti szarka. Limo-ra és tejporra szakosodott. Vakítóan barnabőrű állandóan fáramászó lány-Maugli. Minden pocsolyák és búzamezők koronázatlan királynője. Esőben mezítláb száguldozó. Dióhéjjal rajzoló, macskamentő. Epreskert és érett paradicsom-pusztító. Krumplibogár és kristályosan-csillogó-kavics-gyűjtő. Bunkerépítő. Gördeszkabajnok, bringaszerelő-gumijavító kisiparos. Magányos útjaimon pedig csak simán felfedező.  A rendelkezésre álló új tereket rendszerint egy nap alatt bejárom. A hátsó zsebemben egy kockás papír és egy lerágott végű ácsceruza. Térképrajzoláshoz, alapfelszerelés.  Egy régi Ukrajna szegődik társamul, akkora a váza, hogy nem tudom ülve hajtani. Néha eltévedek. Nem érdekel, mindig hazatalálok.  Ez a későbbiekben direkt szerencsés. Anyámnak nem marad más, csak az aggodalom. Alattomos érzés, mostmár tudom. Ő is csak az elején csodálkozik. Ahogy növök, úgy leszek egyre és egyre vadabb. Zabolázhatatlan. Minden hétvégét kórházi ügyeletben töltök. Van orvos, aki már előre köszön. Van aki egy óvszert fúj bele lufiként egy Leukoplast külső, kerek palástjába fájdalomdíjul, hóember formája lesz. Hazáig szénné égünk, anyám el akarja venni, de nem adom mert én erről a világon semmit nem tudok. Én lufinak látom. Otthon a nővérem elveszi, átszalad vele a teraszon, a végében felém fordul és gonoszul kipukkasztja. Ordítok. Egy törött kar itt, egy betört fej ott, agyrázkódás, rozsdás szög a talpban, egy a könyökben, kutyaharapások szőr nélkül. A legsúlyosabb sérülésemet  egy sámliról leesve abszolválom. Kész röhej azok után, ahogy kihívom a sorsot magam ellen. Rendesen ciki. Hátradőlök, de nincs támla. Fejjel a parkettába. Semmit sem tudok magamról, csak érzem, ahogy egy ágyra fektetnek, de nem tudok megszólalni. Egy hét kórház. Anyám a hír hallatán majdnem elájul.  Két nap múlva már a reggelit szállítom a kerekes kocsin, teát osztok, császkálok, nem lehet lelőni. Üvegablakok választják el egymástól a kórtermeket. Látom, a mellettünk lévőben kisebbek vannak, viccelünk velük, bábozunk nekik, úgy csinálunk, mintha lemennénk egy láthatatlan lépcsőn. Utólag azt gondolom, a komplett kórterem gyógyulásához járultunk hozzá saját szobatársaimmal. Korai bohócdoktorságként aposztrofálom. Imádnak az ápolók. Gyere, mondja az egyikük, most átviszünk az Amerikai útra. Országos Gyermek-Idegsebészeti Központ. De az én lelki szemeim előtt megjelenik egy Boeing 747-es, beszállok, mosolyogva integetek anyámnak, kiabálom, hogy ne aggódjon, visszajövök. A hangomat elnyeli a gépzaj, kigördül néhány könnycsepp. Tényleg úgy értem, hogy Amerikába megyünk. Leírhatatlan csalódás leszállni a képzeletbeli Boeing-ről és újra a földön járni, amikor a betegszállító lefékez az indulástól számított  10 percen belül és kitesznek belőle.  Zokogok. Az ápoló azt hiszi félek, de én az amerikai utamat siratom. Annyira akarják tudni, kibököm hát mi bajom. Az egész vizsgálat alatt röhögnek. Nem rajtam, velem, tudom. Utólag szerintem is mulatságos. És persze csaláncsípés, de azzal nem megyünk orvoshoz. Teljes testre kiterjedő, rendszeresen visszatérő.  Az életvitelszerű sérüléseim miatt anyám egy idő után már háziorvosként funkcionál. Egyet kér csak, szavak nélkül. Ne sírjak. Vállaljam a felelősséget a hülyeségeimért. Ez életreszóló útravaló. Ő sem sír. Szinte soha. Más hülyesége miatt sem. Pedig a helyében sokan sírnának. Na persze nem miattam. De ő is gyakran szerez akkortájt sebeket. A hétvégi telkünk egy bányatavakkal övezett település Budapest közelében. Jellegzetes illata van a háznak. Régmúlt illat. A nővérem nem szeret itt lenni. Ő nem vadul, hanem olvas. Mindig, mindehol, mindent. Ő már máshol tart. Hamarabb felnőtt mint én. És kislányként is megfontoltabb és kifinomultabb volt nálam. Irigykedem is rá, nádszálkarcsú, kétrészes bikiniben feszít egy nyugágyon. Nekem még mindig elég egy fürdőbugyi. És leragadok a Rabló lánya című könyvnél, egy szuszra elolvasom vagy négyszer. Nem tudok betelni Ronja kalandjaival. Szívvel-lélekkel tudok azonosulni vele. Úgy érzem, mintha rólam írták volna. Apámmal minden délután elbringázunk a legközelebbi bányatóhoz. Semmi klasszikus strandolós dolgot nem viszünk magunkkal. Egyetlen felszerelésünk egy keményre fújt traktorgumi. A víz kristálytiszta és jéghideg. Az alján csodás, lassú táncot járnak a hínárok. Beúszunk a tó közepére, a traktorgumiról ugrálunk. Ebihalat gyűjtök egy befőttesüvegbe, amit ott találok eldobva. Hazaviszem, mondom. Hozzad, mondja. Gondosan beágyazom a sóderbe, a bokáig érő vízben. Dolgunk van még, körbe kell sétálnunk a tavat. Mindketten tudjuk, hogy van egy agyagos rész, vöröslő, fekete csíkokkal márványozott iszap amerre a szem ellát és enélkül nem lehet hazamenni. Dagonya. Nekem a mennyország. Bírkózunk és egymást dobáljuk maroknyi darabokkal. Az egész testünket bekenjük vele és hagyjuk, hogy ránkszáradjon. Egy szó nélkül fekszünk a napon és pikkelyesre száradunk, aztán versenyt futunk a vízig. Azon a nyáron nincs rajtam ekcéma. Ránk esteledik mire elindulunk hazafelé. Anyám már aggódva ácsorog a kapuban. Lekéstük a vonatot, mondja. Apám kibont egy sört, ő nem bánja, akkor ma is itt alszunk. Gyere hátra, mondja nekem. Hátul a szó legszorosabb értelmében vett Paradicsom. Gyönyörű ágyások, fűszernövény kerítéssel. Gyere Doró, célbalövünk, mondja. A kezembe adja a légpuskát. Lefelé tartsd. Lefelé tartom. Lábon lövöm. A 9 órás vonattal hazamegyünk. Anyám rendesen hálás a láblövésért. Én hazáig a csomagtartó hálóban utazom. Az ellenőr megpróbálja megmagyarázni, hogy ez nem normális, de mi ezt pontosan tudjuk. A kezemben a befőttesüveg, benne a gondtalanul úszkáló béka-Mauglik.